| Pan American

Talán nem kell bizonygatni, hogy milyen korszakos jelentőségű zenekar volt a 90-es évek második felében a Labradford, amely zenéjével leginkább meghatározta az oly sokat emlegetett post rockot. A zenekar kultikus népszerűségnek örvendett, s az underground olyan még kultikusabb figurái szerettek volna közös lemezt készíteni velük, mint a Coil tagjai (sajnos ez soha nem valósult meg). Egy méltatójuk szerint zenéjükben mintha nem történne semmi, de az fantasztikus. Mi pedig ezt írtuk róluk az Ultrahang weblapján: "a lélek és az érzelem húrjain játszik a zenekar."

A Pan American zenéje és pályája nagyban kötődik a jelenleg hibernáltnak tűnő Labradfordhoz, hiszen a zenekarban gitárosként és vokalistaként szereplő Mark Nelson 1998-ban kezdett saját lemezeket készíteni Pan American néven, s lemezei szintén a Kranky kiadónál jelentek meg.

Ahogyan egyre több elektronika kúszott az Labradford anyagaiba, Nelson annál inkább elkezdett érdeklődni a szintetizátorok és más modernebb elektronikus berendezések iránt. Ezzel párhuzamosan váltak egyre elmosottabbá, ambientesebbé a Labradford-lemezek (A Stable Reference, Labradford), s úgy tűnt, a ritmusokat száműzik a zenéjükből. Nelson ekkor döntött úgy, hogy leteszi a gitárt és kiéli a lassú, dubos ritmusok iránti szenvedélyét egy saját projektben, melyet egy amerikai légitársaságról nevezett el Pan American-nek. A zenéknek valóban Nelson a szerzője, ám lemezről lemezre olyan elismert művészek segítik a felvételek elkészítésében, mint Rob Mazurek a Chicago Underground Duo/Trio-ból vagy Alan Sparhawk és Mimi Parker a Low-ból.

Az eddigi Pan American-lemezek befelé forduló, bensőséges hangulatú, szívet facsaró suttogások, némi megszűrt bossanovás és szégyenlős dubos hangzással. Nelson 8-10 percen keresztül úszó hipnotikus, minimalista kompozícióival egyetlen baj van csupán, az, hogy azt az érzetet keltik a hallgatóban, hogy túlontúl rövidek. Mégpedig azért, mert Nelson szinte mindegyik tovaúszó felvételében olyan mértékben ráérez arra, ami az emberi fül, bioritmus számára magával ragadó, hogy a hallgató azt kívánja, bárcsak örökké tartanának. Bódító melódiái kitörölhetetlenül beleivódnak az emberbe.

Míg első lemezén (Pan American) a háttérben fel-felsejlő zajmaszatok felett mintha csak a szintetizátor melódiái hullámoznának, a másodikon (360 Business / 360 Bypass) már gitár, fojtott fúvósok és ének is szerepel. Sőt az utolsó, tavaly megjelent cd+dvd Pan American kiadványon, a Quiet City-n az apró zajok mellett már a lágyan remegő pedal steel és az akusztikus gitárhangok, no és csakúgy, mint a kései Labradford-lemezeken, Nelson szégyenlős suttogásai dominálnak.

A Pan American-fellépések ritkaságszámba mennek, talán nem is játszott évek óta közönség előtt.