| Tim Hecker

Tim Hecker a pezsgő kanadai zenei élet egyik hasonlíthatatlanul egyedi alkotója. Az ambient, a zajzene és a hangtájképfestés közti területeket térképezi fel, a kortárs elektronikában párját ritkító érzelmi erővel.

Hecker Vancouverben született, politikaelméletből szerzett diplomát; 1996 óta ad ki lemezeket. Kezdetben Jetone néven "organikus techno"-albumaival szerzett nagyobb figyelmet (többek között a Force Inc., a FatCat és a Pitchcadet kiadóknál), majd saját nevén jelentette meg a Haunt Me Haunt Me Do It Again című lemezét 2001-ben, melyet 2002-ben a My Love is Rotten to the Core EP követett. A disszonanciát a dallamok iránti érzékenységgel keverő zeneszerzői módszere alapján kezdetben többen Fenneszhez hasonlították, de legkésőbb a Radio Amor (2003) megjelenése óta nyilvánvalóvá vált, hogy Tim Hecker olyan zeneszerző, aki teljességgel saját világot alakított ki. A Jimmy, a tengert járó garnélarák-halász (valóságban is létező) figurája köré épített albumot a Wire az év legjobb albumai közé sorolta. Tavaly megjelent Mirages című albumát az olasz és a francia antifasiszta ellenállók inspirálták, de mint mondja, ez csak annyit jelent, hogy heroikus támadást kísérel meg a modern élet nem autentikus formái ellen (miközben az elektronikus zenével szembeni előítéleteket is kikezdi).

Tim Hecker lemezeinek leírására a legkülönfélébb kísérletek történtek; nevezték "strukturált ambient"-nek, Eno óta (vagy mellett) a legmélyebb ambient-zenésznek, vagy éppen a katedrálisok elektronikus zenéjének. A zavart nyilvánvalóan az okozza, hogy Hecker az ambient felől nézve inkább gondolkodik érzelmi hatást kiváltó szerkezetekben; másrészt viszont a hagyományos dalstruktúrához képest inkább folyamatszerűen építkezik. Ha a zajzene felől közelítjük, akkor feltűnően dallamos és érzelmes; ugyanakkor viszont elnyújtott dallamainak felépítésében olyan eszközöket használ, melyek a kísérleti zenében hagyományosan a disszonancia szolgálatában álltak: úszó, elmosódott hangokat, érdes zúgásokat, természeti és emberi környezetből származó felvételeket, de olykor még metálosan torzított gitárt is.

Ugyan módszerei, technikái akár viszonylag szűkösnek is tűnhetnek, meglepően nagy távolságokat képes velük bejárni; érzelmi skálája a sötét szomorúságtól a könnyű melankólián át az emelkedett, majdhogynem patetikus ünnepélyességig terjed. Olykor már-már szépnek is nevezné az ember, ebben azonban mégis megakadályozza az egyszerre pontosan és intuitív módon adagolt disszonancia. Éppen ez az állandó kettősség teszi rendkívül izgalmas érzéki élménnyé Tim Hecker zenéjét.