Jó ideje nem jelentkezett a Scornt igazán átütő lemezzel, de ismerve Mick Harris furcsa, brutál metálból induló karrerjét, biztosra vettem, előbb utóbb összejön valami. Hogy miért kell foglalkozni a Scornnal? Csak azért, mert a kilencvenes évek elején a Scorn egyike volt azon zenakaroknak, akik - tetszik vagy sem azoknak, akik őt a gitárzenéből követték - újradefiniálták, egyéniséggel ruházták fel a dubot és a drum and bass-t, ezt a két közösségi műfajt. A Scorn szélsőségesen borús zenéje ellenére még a táncparkettákhoz is megtalaláta az utat, sőt felkérésekkel ostromolták őket, hogy ugyan készítenének már egy-egy tánclemezt is. Nem csináltak. Másban utaztak és utazik ma is Mick Harris. A többes- és egyesszámról, aki nem tudná: a Scorn duónak, sőt triónak indult, hiszen Justin Broadrick is gitározott valamelyik korai lemezen, ám a másik tagtól Nick Bullentől - aki állítólag nem egy erénybajnok, de igen jól pegette a basszust - a komoly kritikai elismerést is szerzett korai lemezek után 1995-ben megvált Mick Harris. Számomra, mint már fentebb is említettem, kevéssé is volt érdekes, amit azóta csinált Harris Scorn vagy Lull néven, vagy akár saját nevén a Sigillum S-es Bernoccival. A Vae Solis, a Lick Forever Dog, az Evanescence, a Colossus és az Ellipsis után nem túlságosan rázott meg a Logghi Barogghi, a Zander és a Whine. És ezzel biztosan nem vagyok egyedül.

Mintha maga Harris sem érezte volna másként, meg kell újra mutatni megy ez még neki. Biztos vagyok benne, hogy az Üdvözlet Birmighamből lemezcím nem más mint egy valódi üzenet, mely így szól: Vagyok még, és dolgozom. Nem is akármin.

A Harris a Greetingsszen visszatért a korai sötét dubos Scornos hangzáshoz, és majdhogynem még a gyomorszaggató basszusokat is reprodulálni tudta. Az meg hogy Harris egy ritmuszseni, soha nem is volt kétség, ez újfent kibukik.

Szóval, a Scorn újra a régi: hidegrázós hagjai ellenére, jól meghintáztatja az embert. Ez az bizarr ellentmondás a lényege és titka, szerintem. Rémísztően jó kikapcsolódás.