Depresszív válogatáslemez a Sentrax vagyis John Everall szerkesztésében, melyhez Ivan Pavlov (COH) készített fényképet, talán egy barlang sötét nyirkos köveiről. A szerkesztés nagyjából a hideg és a jéghideg váltakozásra épít. A lemezen olvasható információ szerint a bemutatkozó művészeknek hamarosan lemeze jelenik majd meg a Sentraxnál. Eltelt két év - a lemez 1998-ban jelent meg - és úgy tűnik, hogy várnunk kell még egy ideig, hogy hallhassuk ezeket. Pedig minden pénzt megérnének, hiszen egy remek névsorról van szó, és ami fontosabb kiváló zenékről, amit az albumon helyet kapó második csoport a címe jellemez a legjobban: Project Dark. Egy sor ismert név (Little Annie, ElpH, Mick Harris, Mika Vainio) alapján egyébként is nagy biztonsággal belőhető a hangulat. Vagyis: pesszimista. A felkerült művészek többsége már jó pár évet maga mögött tudhat a bizarr elektronikában, s csupán egy-két fiatal ígéret szerepel mellettük. De ők sem a cyberkultúrán felnőtt, magukat computer freaknek tartó valakik, ők is közelebb vannak az avantgárdhoz, és a mai fiatal elektronika-szcéna előtti művészi produktumokhoz, eszményekhez. Archaikusak, ha lehet ilyet mondani. És ezért beágyazott, valamint meggyőző és szuggesztív az, amit ők zeneként felmutatnak.

A lemezt megnyitó ElpH, vagyis Coil felvétel leginkább valamiféle asztaltáncoltatás dokumentuma lehetne. Ahogy őket ismerjük, nem elképzelhetetlen, hogy az is. A szellemidéző sziszegő, higanyként ide-oda cikázó éles elektronikus hangok ízelítőt adnak abból, milyen is egy túlvilági kirándulás.

A Project Dark egyszerűbb és bevettebb módszerhez folyamodott, szigorú dobjaikat csörgő hangok visszhangozzák, majd éktelen robbanások és remegések hallgatót. Ezekért, a számban közreműködő Dub Colossus a felelős. A darab kezdetben nem túl figyelemfelkeltő, de a számot lassan szétfeszítő torzulások egyre kegyetlenebbé és érdekesebbé teszik azt. Szép példa arra ez a felvétel, hogy ezek a többnyire csak táncos számokhoz használt ritmusképletek másra is használhatók.

Az egyik legcikcakkosabb zenei karrierrel rendelkező Mick Harris No Stoic Dub-ja a Lull - aminek egyébként a Sentrax a kiadója - és a Scorn vonalán futó visszhangos ritmusaival, és kimérten befújt mély remegésekkel megalapozott számával a lemez egyik legkiemelkedőbb darabját jegyzi.

A legkiemelkedőbbet, legalább is számomra, pedig a Drew McDowall (Coil csendestárs) önálló projektje a Screwtape. A Tongs című darabja sem mentes a dubos doboktól, de McDowall kevéssé ismerős módon alkalmazza azokat. A szám meglepő és jó érzékről árulkodó váltásokat hoz rövidke négy perce alatt, amibe beleférnek a könnyed orgonamelódiák, vészjósló trombita és egy szigorúan lassú diszkóbasszus is. Ez márpedig sláger, a javából. Oly annyira, hogy McDowall ezért valamilyen kitüntetést érdemelne.

Mivel a Srewtape kissé felolvasztotta a lemez fagyott világát a Tactile majd tízperc alatt helyre billenti a klímát az igen rideg, eseménytelen és fekete-fehér kuruttyoló, zakatoló darabjával.

A Gold Water szintén Scorn-szerű dubos ritmusokban gondolkodik; Antonym pedig ElpH-et idéző huhogásban. Sajnos, egyikük sem annyira velősen, mint a „mesterek”. Csak remélni merem, hogy a mindezt vakon is ki merném-e jelenteni, nem tudván, ki is szerző. Szóval, mennyire védjegy egy név, és mennyire lesz sznob a hallgató, ha egy jól csengő nevet hall? Mick Harrist mindenesetre eltaláltam, amikor a hallgatás elején véletlenül oda ugrott a lemezjátszó. Ő valóban összetéveszthetetlen.

A Creature Box az Eyeless in Gaza és a Tactile tagjainak közös vállalkozása, lendületes, sőt extatikus dobok termékeny uderground crossoverrel, gyanúsan Pink Floydos gitárral. Ez a szerzemény szintén léket vág a lemez tavának jegén.

Mika Vainio motorikus, elektrosztatikus mint általában. Spacemarker John Everall saját cseppköves, nyálkás visszhangprojektje bebizonyítja, hogy mennyire nagy hatással volt a techno az elektronika középnemzedékére is, habár a katonás dobok némileg ellentmondani látszanak ennek.

COH, vagyis Ivan Pavlov, akinek zenéjére a dobok nem igazán jellemzők, meglepetést okoz, azzal, hogy egyszerre két ritmust is használ, mégpedig aszinkronban. Egyet a jobb, egy másikat pedig a bal csatornában. Amint ezek összjátékát kiélveztük, vált is egy, most már a végkifejletig izmosodó COH-os hangzásba. Ez a szám is bebizonyítja, hogy nem hibába vették be Ivant ebbe az illusztris klubba.

A válogatást Little Annie profán, visszhangosított és üveghang kísérte tényszerű felsorolása zárja arról, hogy mit is „csinált” egy bizonyos napon. A korábbi felvételeken egyetlen szó sem hangzott el, így mintha ez az egyszerre hétköznapi és szürreális tevékenységsor az egész lemez valóságtól elrugaszkodott világára mutatna rá.