Zwölf, vagyis tizenkettő. A cím utalás arra, hogy a lemez a havonta megjelenő sorozat utolsó, decemberi darabja. Az ElpH a Coil tagjainak egyik énje a sok közül, amely a tagok elmondása szerint azokat a kívülről (más dimenzióból?) jövő, áradó jeleket rögzíti, amiket „a fejük fölött néha megnyíló égboltbolton keresztül beléjük öntenek”.

Ennek megfelelően az ElpH felvételek mindig rendelkeznek egy bizonyos mágiával, és elementaritással. Így van ez a Zwölf esetében is. A sorozat egyetlen „régi vágású” hangfelvétele az ElpH-é, mely közel sem minimalista, hanem maximalista. Értendő ez a maximalizmus arra is, hogy a 20 perc itt valóban 20 perc, vagyis a felvétel hossza egy másodperccel sem lépte túl a címben is megadott keretet.

A Zwölf-nek valóba olyan hatása van, mintha már valahol létező zene lenne, és amit csupán „csatornáz” a zenekar. Organikus és természetes a hangzás. Az első tízperc a folyamatos sodró, sivító, huzat-szerű hangjai csak a lemez második felében kapnak ütemes támogatást. Az ütem azonban csakhamar elveszti karakterét és feloldódik a légüres térbe löketekben beviharzó hangorkánban. A felvételt ugyan az a megnyomorított cirkuszi zenei felvétel zárja, mint Mika Vainio e sorozatban megjelent felvételét. De a Zwölf, elvontabb hangzása miatt, ez itt nem szolgál annyira kézenfekvő fogódzkodóként. Fergeteges felvétel.

Úgy gondolom, hogy a lemez méltó lezárása a sorozatnak, amelynek korábbi résztvevői, ha nem is feltétlenül Balance és Christopherson köpönyegéből bújtak ki, de minden bizonnyal többekre jelentős hatással volt eddigi munkásságuk.