Azt gondolom, hogy mára az elektronikus hangmanipulálásnak "elzúgtak forradalmai". Volt idő, amikor a zenészeket és a "korszellemmel" lépést tartani kívánó hallgatókat egyaránt lenyűgözte, hogy mi mindent meg lehet csinálni (létrehozni és átalakítani) az elektronikus eszközökkel, és az ember az élvonalban lehetett azzal, ha egy jólesőt eljátszadozott a legújabb lehetőségekkel. Noha persze nem kizárható, hogy valami radikálisan új kütyü újra visszahozza ezt a kalandozó időszakot, mostanában éppen ebből a szempontból nyugodtabb, és talán egészségesebb korszakot élünk: az eszközök manapság tényleg csak eszközök, és egy zenemű sikerültségét újra a hagyományos szempontok szerint ítéljük meg: kompozíció, struktúrák, hangulati vagy éppen gondolati tartalom, stb.

Ehhez képest a Diaspóra kiadó utódjaként létrejött Dióbél második kiadványa, Baracskai Zlatko húszperces mini CD-je mintha a letűnt hőskorból származna. Széteffektezett, meggyalázott hangminták különféle pop- és könnyű-komolyzenékből és (legtöbbször nyilvánvalóan filmes eredetű) beszédrészletekből; valamint digitális hangok, zajok - ezek követik egymást átláthatatlan, kaotikus módon. Az első néhány meghallgatásra tényleg csak annyi hallatszik, hogy mintha Zlatko örömmel fedezné fel, hogy mi mindent meg tud csinálni, viszont szerencsére ez a felfedező játékosság átüt a káoszon, ezért aztán nem csak nyugtázni lehet, hogy a szerző jól érzi magát, hanem át is lehet érezni a forradalmi lelkesedést; az az érzés, hogy mindez "idejétmúlt", nem szűnik meg, de a hallgatás idejére háttérbe szorul.

Többszöri meghallgatás után az ember észreveszi az első benyomásokat nagyrészt meghatározó harsány, kaotikus részletek között a finomabb, kimunkáltabb darabokat; és elkezd különbséget tenni a túlságosan "magas labda"-szerű poénok (például a 4. szám verekedős zajai, vagy a Besame Mucho meggyalázása) és a jól kimunkált, izgalmas darabok között. Végső soron valahová az "érdekes" és a "jó" közé helyezném a lemezt: több, mint puszta érdekesség, de korántsem mondanám rá teljes szívből és egyértelműen, hogy jó. Vagy másképpen: olyan zene ez, amit csak ritkán, és bizonyos hangulatban veszek elő, viszont akkor jólesik.

Van viszont egy szám, ami magasan kiemelkedik a többi közül: a kilencedik, ami jóval visszafogottabb, mint az összes többi, ezért azt is mondhatnánk, hogy megbújik közöttük - noha valójában ötperces hosszával a teljes lemezidő negyedét is kiteszi. Az első három perce egyetlen loop, finoman serceg és ritmikusan meg-megdöccen; feltevésem szerint lemezjátszótól származik, de nem rázna meg, ha kiderülne, hogy valami egészen mástól. A harmadik perc után egy durvább szemcsézetű, kiszámíthatatlanabbul billegő loop veszi át a helyét, és a végére még egy szép levezetés is jut. Ezt hallgatva eszembe sem jut arról elmélkedni, hogy mi aktuális és mi nem az: az ilyen zenét órákig elhallgatnám.