Minden tekintetben műfaji lemez, vagyis pontosan belőhető: ez kérem melankolikus electronica - lehetséges, hogy ez nem "műfaj", hanem "irányzat", de a lényeg az, hogy meg lehet adni a követelményeket, amiket a Do Aliens Cry? teljes mértékben kielégít: állandóan változó, de csak enyhén megcsavart középtempós ritmusok, sok-sok dallam aprólékosan kidolgozott hangszínekkel és -váltakozásokkal, a megfelelő helyeken elhelyezett (és szintén aprólékosan kidolgozott) zajokkal és egyéb apró hangocskákkal.

Bevallom, hogy nem éppen a kedvencem a műfaj, ha Cooler nem lenne történetesen magyar, biztosan nem is találkozom az albumával. (Azokat, akikhez hasonlítgatják, mint például a kiadó honlapján szereplő Funckarma, Bauri, Lusine Icl és Loess, nem is ismerem; mi több, azt sem tudom, hogy a belga U-Cover, amelynek CD-R-ekre szakosodott sublabelje 95 példányban megjelentette ezt a lemezt, mennyire nagy név a pályán.) Azonban nagyon örülök, hogy mégis összefutottunk, mert a Do Aliens Cry? igencsak közel került hozzám. Ehhez nem elég az, hogy minden egyes hang szépen szól és a helyén van, nem elég a tehetség, és az sem, hogy hallhatóan nagyon sok munka fekszik a lemezben (éppenséggel a zenehallgatás talán legkínosabb pillanatai közé tartozik, amikor az ember hallja, hogy az alkotó beleadta szívét, lelkét és teljes szabadidejét, és a végeredmény hallatán mégsem futja többre kelletlen hümmögésnél).

A titok persze a hangulat: egyfajta könnyű melankólia, ami áthatja ezt a fél órás anyagot, de nem telepszik rá a hallgatóra (és ami nem tévesztendő össze a könnyed, túlságosan is könnyed melankóliával, ami egyes downtempo-lounge zenék sajátja). Nem csak a jól eltalált dallamoknak köszönhető ez, hanem főként annak, ahogyan ezekkel Cooler bánik. Egyrészt annyira dallamos a lemez, hogy ez szinte az ellenkezőjébe fordul (a popzene nincs ennyire tele dallamokkal, hanem különféle technikákkal kiemeli azt a néhányat, amire a hallgatónak figyelnie kell). Másrészt erre rá is segít azzal, hogy a dallamot vivő szintiket kicsit elmossa, inkább közelíti a kísérethez, mintsem hogy élesen elválasztaná tőlük. Ezért aztán kissé ambientes hatású lesz a lemez; nem hangzásában (olykor egészen kemény ritmusok is megszólalnak), hanem abban, ahogy a hangulat rátelepszik és kicsit háttérbe szorítja az egyes zenei történéseket. (Véleményem szerint a legkevésbé jól éppen Plepp stumbles away című szám sikerült, ami inkább a vidám-vicces irányba viszi az állandóan változó hangszínű dallamot.)

Túl azon, hogy persze örülni "kell" minden nemzetközi szintű magyar sikernek, a Do Aliens Cry? után személyre szabottan is szurkolok Jakab Andrásnak: szerintem megvan a tehetsége és érzékenysége ahhoz, hogy az általa választott szintéren nagy sikereket érjen el; mi több, ennek nem csak ő (és talán a magyar underground zenei élet), hanem az adott szcéna is nagy hasznát látná.