Nem tudom, hogy csak én érzékelem-e így, vagy tényleg több kollázs-pop lemez jelenik meg mostanában. Kollázs-pop alatt olyan zenét értek, ami rengeteg popzenei műfajt idéz meg, esetleg nagyobb részletek, esetleg csak rövid, de rögtön beazonosítható megoldások beemelésével; és ami mindezt feldúsítja nem popzenei stílusokra jellemző hangokkal, szerkezetekkel. Évtizedekre visszamenő hagyománya van annak, hogy ezeket a megoldásokat a pop szétcincálására, "dekonstruálására" használják - manapság mintha egyre több művészt az érdekelne, hogy hogyan lehet mindebből mégis dalokat összebarkácsolni.

Az izlandi Mugison is közéjük tartozik. A Mugimama a második sorlemeze; már a debütáló Lonely Mountain is nagyszerű volt, és ez még annál is jobb. (A kettő között megjelent Niceland című filmzenealbumot nem ismerem.) Elhagyott egy-két túlzottan modoros elemet (például a túl direkt Tom Waits-utalásokat; bár a hatás azért így is hallható), és szélesebbre nyitotta a műfaji spektrumot. Klasszikus-érzelmes indie-rock, morcos-sűrű gitárok, fejre állított balladák, elektronikusan manipulált zongorával operáló downtempo, és még sokan mások, ilyen-olyan hangtörmelékekkel megszórva. Ráadásul Mugison nem csak a hangokkal játszik el, hanem a megszokott dalszerkezetekkel: van, hogy minden jel arra mutat, hogy most egy nagy fokozás jön, majd mégis minden feltűnésmentesen visszahullik oda, ahol voltunk; barátnőjével, Rúnával közös számaiban pedig a klasszikus párbeszédes dalokkal incselkedik. (Hallható egy számban Mugison húga, valamint szerepel még a lemezen több családtagja és barátja is.)

Minden számban ott van legalább két-három nagy poén, ám Mugison legnagyobb érdeme, hogy ezeket nem játssza ki harsány viccekben, hanem mindennek ellenére eléri, hogy végül mégiscsak rendes dalok kerekedjenek ki, többször egészen szomorkásak.

Énekhangja és előadásmódja is ugyanebbe az irányba mutat: noha olykor egészen úgy csinál, mintha mondjuk Thom Yorke-paródiát akarna előadni, végül összejön neki, hogy őszintének és érzelmesnek hasson.

A Mugimama csak negyvenhárom perc, és ebből is az utolsó szám kilenc percnyi (kicsit fölösleges) ráadás: némi harmonikázás, csend, majd szöszmötölés - mégis, több ötlet, zene, érzelem és öröm van ebben a végső soron alig több, mint fél órában, mint sok száz más lemezben.