Ezen a tizenhét számos, negyvenöt perces lemezen van néhány zseniális darab és néhány nagyon jó; viszont nagyjából a fele középszerű, végig nem vitt kezdemény. Ha akarom, viszonylag jó arány, de azért mégsem elég jó - fanyalognék is, ha nem volna az egész mégis olyan friss, üde. Olyan kedvesen, de azért csípősen csapja arcul a hallgatót, hogy az igazán ritkaság ma, ezért aztán minden hibája ellenére melegen ajánlom mindenkinek.

Van itt minden: cirkuszi zene és katonazene, protest song, brechti song, féktelen folk, punk; valamint egy kis ízelítő technoból, elektronikából, szabad improvizációból és a korai industrial "használjunk fel mindent, ami a kezünk ügyébe kerül" jóleső zajongásaiból. Sokszínű és változatos, mégis jól összetartja az egészet átható hozzáállás: tulajdonképpen nem is a végeredmény a fontos, hanem az az anarchista attitűd, amivel mindennek nekimennek, amivel minden pop(uláris) zenében megtalálják a felforgató elemet, vagy legalábbis azt, amit ilyenné tudnak varázsolni. Ezt lazán, könnyeden megcsinálják, a maradék pedig már láthatóan nem igazán érdekli őket - voltaképpen teljesen egészséges attitűd, feltéve, hogy a hallgató számára is élvezhető: és elég gyakran az, ráadásul olykor nagyon.

A nyitó Under Control például túlzás nélkül zseniális, mégpedig minden részletében: a vonós intro, a lépegető-darkos basszus, a szigorú férfiénekes és a "hatalmas erő által megszállt" női kórus, amely ennek minden árnyalatát eljátssza a megfélemlítettségtől az extázisig; és akkor még nem is említettem a két perc után belépő dobokat vagy a vonósok pikáns sikkantásait. Tökéletes dark himnusz lehetne, ha nem lenne egyben akkora fricska is, amit gyaníthatóan egyetlen magát komolyan vevő goth figura sem tud lenyelni. Mi sem áll távolabb a Schwabinggrad Ballett-től, mint hogy magát komolyan vegye...

Bizonyos értelemben ellenpárja ennek a számnak a Moderne Welt, amelynek refrénje az: "igent mondunk a modern világra" - amikor radikális baloldali közönségnek adták elő, ki is tört a botrány. Sajnos ez kevésbé sikerült jól; nem úgy, mint a két változatban is hallható Ice Bertolt Brecht, ironizált spleenes fülbemászó dallamával, mindenféle itt-ott talált ritmuskeltésre alkalmas eszközzel, no meg egy klasszikus minimális basszustémával, és kissé eldugott gitárral-szaxofonnal a háttérben. Az instrumentális szösszenetek között is található egy-két igazán erős darab; a gyengébbek inkább a lemez második felénél jönnek elő, de az is lehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy addigra már egy kicsit elfárad a hallgató.

Furcsa módon a Schwabinggrad Ballettet közel érzem a Laibach-hoz, noha a szlovének fapofával előadott (és csak így működő) zenéjétől látszólag mi sem állhatna távolabb, mint a széles, mindent kigúnyoló és mégis kicsit keserű vigyor - egy anarchista cirkuszi bohóc radikalizmusa, vagy ahogy honlapjukon írja Christoph Twickel: dadaista agitprop. A rokonság alapja a populáris zene politikai tartalmainak kutatása, mégpedig úgy, hogy a paródia túl könnyen adódó és ezért veszélyes kísértését elkerülik.

A Schwabinggrad Ballett egyébként 2000-ben alakult egy antirasszista No Border-táborban. Politikai akcióik, performance-aik mellett fő tevékenységük a hamburgi a Buttclub klub üzemeltetése, ahol koncertek mellett felolvasások, kiállítások, viták is vannak. A laza, és láthatóan a zenélést nem elsőrendű aktivitásaként értelmező kollektíva tizenhét tagot számlál; közülük csupán Ekkehard Ehlers neve ismerős számomra. Azért szívesen venném, ha a jövőben újra csinálnának lemezt is, és beteljesítenék azt az ígéretet, amit debütáló albumuk ad.