Általában nem tartom jónak, ha egy énekest azért dicsérnek, mert "annyira jó hangja van": hiszen ez egy adottság, és az igazán fontos az, hogy valaki mit kezd vele; olyannyira, hogy csekélyebb adottságokkal bíró, de azt kreatívan használó énekeseket sokkal nagyobbra tartom, mint akik "jó" hangjukkal nem kezdenek semmi érdekeset. (Hogy egy viszonylag távoli példát hozzak: David Byrne-t a legjobb énekesek közé számítom, holott "maga" a hangja nem éppen különleges.) Michael Gira mégis a kivételek közé számít nálam: az ő hangja olyan regisztereket ér el, olyan mélyre hatol, hogy például olyan Swans-dalokat is meg tudott szerettetni velem, amiket mástól, bárki más énekével elviselhetetlenül patetikusnak tartanék. Pedig hangterjedelme, és ami fontosabb: eszköztára nem túl széles; úgy egyáltalán, van egy fajta Gira-sor (nála mintha inkább a sorok volnának az alapegységek, és nem mondjuk dallamok vagy refrének és verzék), amit rögtön fel lehet ismerni, és amit életművének meglepően nagy részében megtalálhatunk.

Gira orgánumához persze mindig a szenvedés és/vagy agresszió, a sötétség és hasonló asszociációk kötődnek, és ezt a képet még az Angels of Light-lemezek sem változtatták meg, amiken pedig minden korábbinál közelebb került a dalszerzői hagyományokhoz. Éppen ezért a The Angels of Light Sing "Other People" első néhány meghallgatása csak azzal telik, hogy az ember (már ha ismeri egy kicsit is Gira munkásságát, ha tehát vannak elvárásai) megpróbálja megszokni ezt az elsőre felhőtlennek tűnő megszólalást: a bendzsót, slide gitárt és egyéb csilingelő, nagyon, túlságosan is tradicionális hangszereket, lalalázó kórusokat; egyáltalán, a lépten-nyomon feltűnő folkos(-hippis) dallamokat. Az új Angels of Light nem más, mint Gira és az Akron/Family, akik nem csak kísérik, de a hangszerelésben is részt vettek; de még az ő bemutatkozó lemezük is látványosabban bonyodalmasabb, mint az ..."Other People". Igen, végső soron az egyszerűség az, ami a legtöbb problémát okozza; nem az, hogy például nincsenek itt a legtöbb Gira által készített lemezről oly ismerős, hosszas instrumentális be-, át- és levezetések, hanem hogy annyira direktnek, minden áttétel nélkülinek hat az egész: minek ehhez Michael Gira?

Aztán persze kiderül, hogy nem az, vagy inkább nem csak az: noha a dalok gerince (néhány meglepő váltást is felvonultató számot leszámítva) feltűnően egyszerű, finoman a háttérbe dugva rengeteg apró izgalmas dolog történik. Hol könnyebben észrevehető játékos, néha hangsúlyozottan szellemes megoldások, hol kisebb hangszerelési finomságok dobják fel a számokat. Az is mutatja az Akron/Family kivételes tehetségét, hogy egyáltalán nem tűnik fel, hogy a lemezről hiányoznak a dobok: így is teljes, hiánytalanul dús a megszólalás; és bár egységes a kép, ezen belül a lehető legváltozatosabb a hangszerelés.

És egy idő után az is kiderül, hogy noha a Swans- vagy a korábbi AOL-lemezekről ismerős indulati töltés (a hozzá tartozó jellegzetes fokozó építkezéssel) első közelítésre csak egy számban (Michael’s White Hands) van jelen, azért a legtöbb dal korántsem olyan felhőtlen, mint amilyennek elsőre tűntek. "Soha ilyen közel nem kerültem a popzenéhez, mint ezen a lemezen" - írja Gira a Young God Records honlapján, és persze igaza van, de ettől még ez minden látszat ellenére nem egy poplemez. Ha a felszín alá kicsit jobban el is vannak rejtve, de azért komoly (és a popzene általános meghatározásából éppen, bár nem agresszívan kilógó) feszültségek, indulatok és fájdalmak hatják át ezt a lemezt is; a leginkább talán a Destroyer és a My Sister Said című számokban hallható ez. Amikor meg nem, akkor például jó gonosz-vitriolos (My Friend Thor, Simon Is Stronger Than Us); és csak ritkán van, hogy egyszerűen csak klasszikusan szép (Dawn).

Ugyanakkor ha végül sikerült is megbarátkoznom a lemezzel, azért továbbra is van néhány szám, amik anélkül múlnak el, hogy bármi különösebb hatást váltanának ki, és néha egyik-másik dal pedig kissé erőltetettnek, modorosnak tűnik, de ezek bőven kisebbségben vannak.

Végső soron azt mondanám, hogy ha nem is ér fel a legjobb Swans-lemezekhez, és az előző Angels of Light-lemezhez (Everything is Good Here/Please Come Home) sem, azért nagyon kedves, szerethető lemez ez, rögtön a Gira-életmű második vonalának élén; és bőven benne van az Akron/Family-vel való együttműködésében, hogy csináljanak együtt valami igazán nagyszerűt. És teljesen érthetőnek találom Gira azon kívánságát, hogy inkább ebbe a (régi-)új irányba induljon el, mint hogy tovább csinálgassa azokat a lemezeket, melyek kielégítik a régi rajongók minden elvárásait.