Nehéz dolgom volt ezzel a lemezzel, vagy neki velem, de végül is megérte a küzdelmet. Mert az elsőre hallatszik, hogy a négy fiatalember igen tehetséges, vannak nagyszerű ötleteik és tudnak egészen megragadó számokat írni, de sokáig nem állt össze az egész. Oké, folkos-pszichedelikus dalok, a túlzott hippis reminiszcenciákat radikális váltásokkal, zajokkal és csipetnyi elektronikával igyekeznek emészthetővé tenni számomra; de egyrészt nem értettem, mire föl ez a nagy lelkesedés (konkrétan Michael Gira lelkesedése), másrészt hogy mitől lesz lemez ez a tizennégy, legtöbbször már önmagában is a szétesés szélén táncoló szám.

Aztán egyszer csak beugrott, összeállt a kép, vagyis inkább értelmet kapott a szétesettség. Az Akron/Family lemeze számomra egy állapot, mégpedig a félálom tökéletes kifejeződése (elalvás előtt vagy ébredés után nem sokkal, kinek hogy tetszik). És pont azért, mert nem csak a nyilvánvaló megoldások mutatnak erre: a gyakran lassú, vontatott és kissé lusta vokálok (olykor némileg valószínűtlen fejhangon előadva, olykor egy jelentős mértékben benyugtatózott Beach Boysot imitátoló vicces kórussal megtámogatva); a lo-fi megoldásokkal operáló, "csak ülök törökülésben az ágyamon és elalvás előtt még elpengetek egy dalocskát"-típusú folkos részek; az elkent pszichedelikus gitárok; a szétcsúszott hangszeres improvizációk. Miután összeállt a kép, úgy tűnik, hogy ezen a lemezen minden ebből a félálomszerű állapotból következik: az is, ahogy elektronikus csipogásokat raknak be rögtön a nyitószámba; meg a folkos alapokkal általában szépen összedolgozott, de néha azért azokat ellenpontozó zajok (zúgások és mindenféle környezeti felvételek) - és legfőképpen a kiszámíthatatlanságukat sokadszori hallgatásra is megőrző váltások, amiknek a logikája olykor érthető, olykor viszont csak az álom maradványaként vagy megelőlegzéseként pusztán asszociatív alapokon működnek. Félálomban olykor az ember közelebb kerül az éjszaka világához, amelyben mindenből minden következhet, és ebben semmi meglepőt nem találunk; olykor viszont az éberség állapotához közeledünk, megszilárdulnak a körvonalak, a dolgok a helyükre kerülnek és visszanyerik sajátos sűrűségüket és nehézségüket. Így ugrál az Akron/Family is a kaotikus és elúszó szám-kezdemények és a majdnem normális folkos (olykor country-s) dalok között.

Ahogy elfogadtuk az albumot a maga egészében, úgy nyílnak meg a számok is szépen egymás után. Először talán az I’ll Be On the Water, aminek az alapja egy igazi hatvanas évekbeli sláger lehetne, három tételben: az elsőben egy szinte már túl didaktikus (de, mondom, az album egészének logikájába tökéletesen beleillő) tengerparti felvétel kerül a lo-fi akusztikus gitár mellé, aztán jön egy "tökéletes" rész, dús, meleg, finom dobos-szintis hangszereléssel, hogy aztán harmadszorra egy viccesen mesterséges hangú szintetizátor vegye át a kíséretet - és mindez három percben, és mindez a legösszefogottabb, slágeres számban...

Az Akron/Family egyébként négy multiinstrumentalista-énekes fiatalember zenekara (mind 25 alatt, és jelentős mértékű szakállakkal - ez utóbbi tényt az amerikai kritikák előszeretettel emelik ki, számomra ismeretlen okból). A vidéki Amerikát 2002-ben cserélték New Yorkra, ahol egy nagy lakásban együtt élve három albumnyi anyagot raktak össze; a felvételeket egyre-másra küldözgették Michael Gira-nak, aki végül teljesen a hatásuk alá került, és nem csak, hogy az album társproducere lett, de az együttes legfőbb mentora és egyben rajongója. "Az Akron/Family a kedvenc rockzenekarom az egész univerzumban (vagy rock-közeli zenekarom, vagy ilyesmi)" - ilyesmiket mond róluk (ezt konkrétan a készülő Akron/Family - Angels of Light split lemez kapcsán), és ami ennél is fontosabb, felkérte őket, hogy az új Angels of Light-lemez és turné kapcsán legyenek a kísérőzenekara, és vegyenek részt a dalok hangszerelésében.

A lemezen félálomban remeklő Akron/Family a beszámolók szerint élőben jóval nyersebb; energiával telített fellépéseiken a féktelen zajongás, a mantraszerűen építkező pszichedelikus részek és a tiszta folkos kórusok a legtermészetesebb módon követik egymást. (Egy interjúban elégedetten idézik fel, hogy egy koncertjük után valaki megkereste őket, és beszámolt arról, hogy ilyet még soha nem látott: egy hippi és egy goth egymás mellett mosolyogta végig a fellépést. Michael Gira egy barátjának "abszurd, de valahogy mégis pontos" leírását idézi: "olykor egyetlen számba is képesek belesűríteni a rockzene teljes történetét.")