A Persze remixes egy új magyar kiadó, a Bitlab Records első kiadványa. A kötelező körökön essünk gyorsan túl: tetszetős a kivitelezés, a megszólalás pedig kifogástalan (különösen ez utóbbinak a hazai helyzetben már önmagában örülni lehet és kell); és aki egy négyszámos maxihoz reális elvárásokkal közeledik, annak meg kell állapítania, hogy ezeket az elvárásokat ki is elégíti a lemez. Egy ilyesféle kiadványnál ugyanis ha a négy számból kettő jó, az már sikernek számít; valljuk be, az ilyen, remixeket tartalmazó maxik túlnyomó része ennél sokkal rosszabb aránnyal működik.
A stílus pontosan belőhető: dallamos electronica, annak a melankolikusabb, ambienthez közelebb álló végéből; a táncolhatónál jóval inneni középtempós ritmusokkal, melyek az ismert módon vannak szétforgácsolva; és persze a megfelelő helyekre apróbb zajok, nem hagyományosan zenei hangos is dukálnak.
Az alapanyagot alkotó Soutien Gorge-szám számomra csak egy vázlat, nem tudom kész, teljes darabként értékelni. Jó a melankolikus gitárjáték, ami hol dallamosabb, hol ambientesre effektezett, az apró pattogásokból összeálló ritmus is kellemes, és hallható itt-ott még néhány egyéb kis hangocska, de mindez még nem elég erős ahhoz, hogy egy "rendes" szám összeálljon belőlük. Ami pedig még hozzájön, az csak ront rajta: egy párbeszéd, fiú és lány között, ami a kiadó szerint "egy fiatal pár szakítására emlékeztet minket." Nos, a szövegmondás a legrosszabb amatőrszínészes affektálást idézi, és olyan mondatok hangzanak el (például: "Tudom mire akarsz kilyukadni, és nagyra értékelem, de nem állsz két lábbal a valóság talaján."), amiket nem tudok és nem is akarok komolyan venni; csak remélni tudom, hogy a zenészek nem vették komolyan, ugyanis annak semmi nyoma nincs a számban, hogy ironikusan álltak volna hozzá. Úgy egyáltalán, a zene és a bevágott párbeszédrészletek viszonya nincsen eléggé kidolgozva, csak úgy elvannak egymás mellett. ("Jaj ne, már megint a hatvanas évek" – ez az első mondat, ami elhangzik, ami meglehetősen magas labda, de nem látszik, hogy zeneileg bármit kezdenének a tartalmával.)
A három remix közül a két magyar zenészé kifogástalanul működik. Cooler verziója olyan, ahogy az a remix-nagykönyvben meg van írva. Közel is marad az eredetihez, de kellően el is távolodik; okos, szellemes és mindez nem megy az érzelmi tartalom rovására, sőt. Műfajának követelményeit tökéletesen kielégíti, ha azokat felülvizsgálni, áthágni, megcsavarni egy pillanatig sem akarja. Úgy képzelem, hogy a Soutien Gorge-féle eredetiből nagyjából ilyesmi jöhetett volna ki, ha alaposabban kidolgozzák.
HDJ Tom verziójában nem az az igazán érdekes, hogy elég alaposan szétszedi, -effektezi az eredetit (ezen a téren manapság már igencsak nehéz valami újat, meglepőt felmutatni), hanem az, ahogy a szétesett és az összeszedettebb részek váltakoznak. Kiszámíthatatlan ritmusban indul be és hullik szét, majd megint összeáll és nekilódul, hogy aztán újra szétzuhanjon. Különösen jó ezt abban a műfajban hallani, ami már-már annyira standardizálta a számok struktúráját, mint a leghagyományosabb popzene.
A "külföldi sztárvendég" ISAN teljesít messze a leggyengébben. Verziójuk hosszú, tétovázó introval indul, egy-két egyszerű réteg meg közhelyesen elmosott ritmusos zajok. Két perc után jön be az egyszerű dallam, amivel aztán újabb két percen át eljátszanak egy egyszerű fokozást, majd az egész a semmibe úszik. Első meghallgatáskor azt hittem, ez a kiállás, ami után végre már beindul a szám, de nem: véget ér, mielőtt igazán elkezdődött volna. Láthatóan semmit nem gondoltak erről a zenéről, úgyhogy elsütöttek néhány unásig ismert megoldást, és többet nem is foglalkoztak a dologgal.
Bár végül is, ha úgy vesszük, akár örülhetünk is annak, hogy a magyar remixek ennyivel jobban sikerültek.
