Az ilyen közös élő laptop-improvizációk általában nem szoktak jól elsülni, és főként lemezen nem szoktak jól működni. (Egyesek persze azt is kétségbe vonják, hogy van értelme az "élő" laptop-"koncertnek", de mivel én már számos jót és valóban élőt hallottam, ebben nem kételkedem.) Talán azért, mert bár a számítógép a hanggenerálásban bármely hagyományos hangszert felülmúló szabadságot biztosít, ugyanakkor megszünteti azokat a régóta működő kereteket, melyek az (akár nem hagyományosan megszólaltatott) hagyományos hangszerek improvizációit egybetartják. Két fontos dolog szokott hiányozni a közös laptop-improvizációkból: egyrészt a zenészek közti párbeszéd kifinomult, érzékenyebb formája, másrészt a strukturálás, irányadás eszközei. Persze megvannak a kísérletek ezek megteremtésére, de mégis, a legtöbb esetben csak a legegyszerűbb strukturális jegyekkel, megoldásokkal találkozunk (ellentételezés, rétegezés, fokozás, radikális váltások halkról hangosra, durváról finomra - nagyjából most az összeset fel is soroltam), és nagyobb léptékben szemlélve, az egész inkább formátlan, sehonnan sehová sem tartó masszának tűnik. Nem hiszem, hogy ennek lényegi okai volnának, inkább csak arról van szó, hogy még nem alakult ki a megfelelő hagyománya a laptop-improvizációnak; és persze bőven vannak kivételek a fenti jellemzés alól, bár ugyanakkor sokkal több olyan lemezt tudnék felsorolni, amiken igencsak érdemes, izgalmas művészek közösen valami meglehetősen érdektelen dolgot hoznak csak össze.

Ami a formátlanságot illeti, az a Björgúlfsson / Pimmon / Thorsson-lemezre is jellemző, ám ennek az albumnak pont az a legnagyobb erénye, hogy ezt hátrányából előnyére tudja fordítani. A két izlandi (egy volt és egy még mindig aktív Stilluppsteypa-tag) és az ausztrál zenész amúgy is ismert lehet arról, hogy az absztrakció, sőt, az elidegenítés náluk nem zárta ki a humort. És itt is valami ilyesmit találunk: egyfelől a felhasznált hanganyag jó része a "szigorú" és absztrakt kísérleti zenéből ismerős (gépi hangok, zörejek, puttyogások és sistergések; kellemes mély és kevésbé kellemes magas zúgások; olykor elidegenített és -távolított, megcsavart ritmusok; nagynéha apró ambientes emlékek) - másfelől ezek elrendezésében van valami nem könnyen észrevehető, kissé talán perverz humor. Nem veszik túl komolyan magukat és egymást; ahogy egymás mellé helyezik a hangokat, abban inkább ilyesféle játékokat, sőt, ugratásokat hallok, hogy "na, ehhez mit szólsz", "na, erre mit lépsz", és több az "ez aztán egyáltalán nem illik ahhoz, amit te beleraktál", mint az "ezt ideteszem, mert jól szólnak együtt".

Persze ettől még néha leül az anyag; meg egyáltalán, ennek a humornak az észrevétele igényel némi edzettséget (hogy az embert maguk a hangok ne zavarják meg abban, hogy hallja, mi történik köztük) és némi jóindulatot; de hát mennyit beszéltek ugye arról, hogy az a jó zene, amiben a jelentés megalkotásában a hallgató is aktívan részt vesz.

Az is lehet egyébként, hogy mindennek létrehozásában az első pillantásra láthatónál nagyobb szerepe volt Robert Hampsonnak (Main), aki a 2002 október 5-én és 6-án, a holland Earational fesztiválon készült felvételeket utólag megvagdosta. Abban pedig biztos vagyok, hogy az élményhez az átlagosnál nagyobb mértékben járulnak hozzá Helgi Thorsson groteszk, egyszerre bájos és kissé rémisztő rajzai a borítón és a bookletben.