Számos hozzám többé-kevésbé hasonló ízlésű emberrel ellentétben valahogy sohasem voltam Mike Patton-rajongó. Pedig amikor a Faith No More-ral befutott, épp a megfelelő korban és majdnem a megfelelő szubkultúrában voltam, hogy rájuk harapjak, de nem jött össze. Azóta pedig inkább távolról követem a pályafutását, és messziről tisztelem is, amit csinál, de ahányszor kicsit is közelebb kerültem hozzá, soha nem barátkoztunk össze kellőképpen. Sem az általam hallott Mr. Bungle és Fantomas-lemezek, de még a John Zorn-Ikue Mori-Patton hármas, sőt, a Merzbow-val közös album sem nyűgözött le. És ezen a hip hop műfajába tett első kirándulása sem változtatott, sőt.
Az X-ecutioners, avagy X-Men (nehéz eldönteni, melyik névváltozat gagyibb) meg állítólag, mármint a részben Patton vezette kiadó, az Ipecac sajtóanyaga szerint a világ legjobb, leginkább elismert DJ-csapatai közé tartozik. Még a Billboard-listán is értek el meglehetős eredményt (15. helyig jutott Built From Scratch c. lemezük), és a 2002-es Eminem-turnén ők előzenekaroskodtak, már ha ezek valakinél jópontnak számítanak.
Patton és a DJ-k néhány közös koncert után határoztak úgy, hogy lemezt készítenek. A metódus a következő volt: Patton adta az alapanyagot, amiből az X-ecutioners tagjai "építőkockákat" készítettek, amiket végül Patton rakott össze, hangszerelt és effektezett kész anyaggá számítógépén.
A huszonhárom trackre osztott, negyvenhét perces anyag nagyobbik részét kaotikus kollázsok teszik ki: hip hop-ütemek, scratchek, zajok, viccesnek szánt stílusidézetek (country, pop, rock, lounge, miegyéb) keverednek, váltakoznak olyan tempóban, hogy az ember igen hamar feladja, hogy kövesse. Nem is ez a baj, hanem hogy az unásig ismert poénokon és ezerszer elkövetett mészárlások megismétlésén túl semmit nem nyújt a lemez. Most komolyan: van értelme tízezredszerre kigúnyolni a country-t vagy az Elvis-korabeli nyálas popzenét? Még rosszabb a helyzet a sok filmes idézettel (főként kung fu-filmekből, megspékelve egyéb harcos beszólásokkal): ezeket végighallgatni már másodszorra is fárasztó. A mixben egyébként viszonylag eldugva hallhatók néha Patton jellegzetes hangjai, de nem sokat változtatnak az összképen.
Van a lemezen még jó néhány rap-rock-sláger-kezdemény: ezek a hip hopos és (nekem a Faith No More-t felidéző) dallamos részek váltogatására épülnek. Némelyiken hallatszik, hogy néhány apró brutalizálást kigyomlálva, az éppen aktuális hangszerelési divatnak megfelelően kissé feldúsítva akár MTV-kompatibilis slágert is lehetne belőlük faragni. Ezek engem nem igazán hoznak lázba, és azt sem tudom érdemként elkönyvelni, hogy "bár írhattak volna slágert, mégse tették".
Fárasztó tehát az egész, de ez még önmagában nem gond: több zseniális fárasztó lemezt ismerek; és ugyanez, bár talán kevesebb pozitív példával, az unalmassággal is elmondható. A gond az, hogy ha "kibírom", akkor sem nyújt semmi pozitív élményt, ami ellensúlyozhatná a befektetett energiáimat.
Pedig van két szám is a lemezen, amik egészen nagyszerűre sikeredtek. A 13. szám filmzenés és kemény free dzsessz közötti ugrálással kezdődik, ezt követi egy rendkívül izgalmas tabla-zaj párbeszéd, végül pedig egy ügyesen megcsavart dzsessz-rockos intro, ami pont a megfelelő pillanatban szakad meg. A 20. tétel a szokásos módon indul, de aztán egy atmoszférikus-filmzenés-dark ambient átvezetés után egy olyan világzenés-ritmikus részbe fut bele, ami pont attól jó, hogy nem lehet eldönteni: paródia vagy sem. Ez a két szám olyan dramaturgiai pontossággal van felépítve és olyan finom (de a megfelelő pillanatokban durva) humorérzékre utal, hogy arra kell gondolnom: ha ilyen volna az egész lemez, nagyon is lelkesednék érte. Sajnos azonban a maradék számokra pont e két tulajdonság (dramaturgiai érzék, fejlett humorérzék) hiánya jellemző.
