Még csak megbecsülni sem tudnám a számát, hogy hány ilyen lemezt hallottam már életemben, de a Perspectives számomra mégis magasan kiemelkedik a microsound vagy glitch mezőnyből, meg úgy egyáltalán: az elmúlt idők egyik legszebb, legizgalmasabb lemezének tartom, amit újra meg újra meghallgatni nem csak, hogy lehet (bár már ez is elég nagy szó a néhány használat után eldobható lemezek között), hanem szinte már kell is.

A két szereplő közül Günter Müller az ismertebb, hiszen ő 1981 óta igen aktív szereplője a szabad improvizációs színtérnek. Kezdetben rendhagyó dobosként híresült el, manapság inkább laptopot használ. A szintén számítógépen zenélő Ralph Steinbrüchel kevésbé "híres”, bár aki kicsit mélyebbre ásott a microsound-zenében, az már bizonyára találkozott vagy szólólemezeivel (a 2002-es zwischen.raumért Max Brand-díjat kapott) vagy kollaborációival.

A két francia zenész, Hervé Boghossian és Emmanuel Allard által működtetett kis kiadó, a List hozta őket össze közös koncertekre. 2003 decemberében, Genfben kezdték meg a közös élő improvizációkat, és 2004 májusáig több európai városban is felléptek. A felvételeket aztán mindketten külön-külön, saját stúdiójukban vágták meg és dolgozták újra: a tizenhárom felvétel közül az első tizenkettő felváltva egy-egy Günter Müller-féle (-m) és Steinbrüchel-féle (-s) változat. Az utolsó darab egy Hervé Boghossiannal közös koncert a francia zenész által megdolgozott változata. Egy kissé el is tér a többi stílusától, minimalista szerzemény, ami sokat nem tesz hozzá a lemezhez, de azért nem baj, hogy felkerült.

Amit hallunk, az első közelítésben meglehetősen ismerős a glitch műfaj nyugodtabb, finomabb végéről: zúgások, zörejek, rövidebb pattanások és elnyújtott búgások; hol feltűnően számítógépes eredetű hangok, hol talán manipulált környezeti felvételek. Mindez szépen finoman egymáshoz rendezve, úgy, hogy a különféle rétegek, ha nem is simulnak teljesen össze, mindenesetre nem válnak el egymástól élesen, nem fordulnak szembe egymással. Ennek köszönhetően meglehetősen más élményt szerezhetünk a lemezről más és más módon hallgatva: ha egy kicsit is háttérzeneként fogadjuk be, akkor változatlan, minimalista darabokat fogunk hallani, míg egy alaposan odafigyelő hallgatás (főként fejhallgatóval) rengeteg izgalmas apró történést fed fel, amik már önmagukban nyújtanak annyi izgalmat, ami sokszori újbóli meghallgatásra késztet.

A Günter Müller- és a Steinbrüchel-féle változatok jól felismerhetően elkülönülnek egymástól. Müller számai inkább a többé-kevésbé statikus háttér előtt megszólaló rövid hangokra helyezik a hangsúlyt, amik kiszámíthatatlan, egyszerre ritkás és mégis sokfelé ágazó ritmikus struktúrákat alkotnak. Steinbrüchel ezzel szemben hosszan elnyújtott, kicsit sűrűbb, magas hangokkal operál, ezek lassú változása, fejlődése adja meg darabjainak alapszövetét, amely köré a többi hang elrendeződik. Mégis, a lemez minden változatossága ellenére egységes, minden különbség csak ehhez képest, ennek az egységnek alárendelve érvényesül.

De még ezzel sem merítettem ki, hogy mitől tetszik annyira ez a lemez (noha persze nem is lehet szóban kimerítően leírni zenét, ahogy semmilyen más műalkotást sem). A legfontosabb egyfajta "majdnem"-jelenség, ami több szinten érvényesül. Günter Müller ritmusai is afféle majdnem-ritmusok: a sokféle rövid pattanás, zörej természetesen felvázol valamiféle ritmus-szerűséget, de nem csak a szó hagyományos értelmében nem teljesen ritmikus felvételek ezek. Steinbrüchel számai pedig valamilyen nagyon absztrakt, alapvető struktúráira csupaszított dallamosság felé mutatnak, de csak jelzik ezt: valójában még távolabb állnak tőle, mint Müller verziói a ritmikusságtól.

Ez a "majdnem” része egy másfajta, nehezebben megfogható jelenség kialakításának: ez a lemez majdnem érzelmes. Szemben a legtöbb glitch-zenével, amelyeknél az esztétikai élmény inkább egyfajta intellektuális élvezet, még akkor is, ha az a hangok és a struktúrák érzéki élvezetére alapul (hiszen érzéki élmény nélkül nincs zeneélvezet). A Perspectives hallgatásakor persze megvan ez is, sde valami furcsa mód megjelenik az, amiért hagyományosan a legtöbben zenét hallgatnak: valamilyen hangulati, érzelmi töltés. Azonban nem csak hogy nem lehet megfogalmazni, megragadni, hogy milyen érzelem hatja át ezt a lemezt, még csak az sem biztos, hogy egyáltalán van ilyen: inkább valamilyen majdnem-hangulat, ami felsejlik, de ha megpróbáljuk ennél jobban megfogni, akkor el is tűnik valahol a hangok között.