Niobe, azaz a kölni Yvonne Cornelius harmadik albuma kollázs-pop avagy pop-kollázs; hogy melyikre helyezzük a hangsúlyt, azt a zene nem dönti el, és tulajdonképpen ez az egyik kifogásom vele szemben.

Van itt minden, ami csak a kreatív káoszra vágyó zenehallgatónak kedves lehet: egy kis elektronika; darabkák sanzonokból, hatásvadász ritmikus struktúrákból, tánczenéből (még a Daft Punk Around the World-jének basszusmenete is feltűnik egy apró változtatással) és felszínesen egzotikus lounge-zenékből; gazda (kontextus) nélkül elárvultan kószáló hangszeres futamok. No és persze ének: Niobe, aki a legutóbbi Mouse On Mars lemezen is több számban vendégszerepelt, egyedi, izgalmas hangját hol angolul, hol nem létező nyelveken szóló szövegekben ereszti ki, hogy aztán gyakran (ha nem is mindig) régi lemezekre emlékeztető hangzásokba burkolja vagy éppen ügyesen adagolt effektekkel távolítsa el (a szó térbeli és elvont értelmében egyaránt).

A kollázs elemei hol egész jól összeállnak, hol idegenül feszülnek egymásnak; Niobe eljátszik a stílusokkal, hallgatói beidegződésekkel és kedvvel lépegeti át a határokat. Csak éppen az a gond (ami a hasonló kollázs-zenéknek egyébként általános problémája), hogy mindebből csak nem akar összeállni valami új minőség. Ahol közel merészkedik az áttételek, idézőjelek nélküli popzenéhez, ott egészen kedves és átélhető; ahol távolabbról nézi, ott tud humoros, szarkasztikusan szórakoztató vagy éppen (szándékának megfelelően) bosszantó is lenni. De valahogy mindezek a minőségek, kétségtelenül meglévő értékek elvesznek az egészet eluraló káoszban. Hiába, hogy még negyven percnél is rövidebb az album, hiába, hogy bőven adódnak rajta jó pillanatok, ha a végén megpróbálok visszaemlékezni arra, mit is hallottam, rá kell jönnöm, hogy voltaképpen nem maradt meg belőle semmi említésre méltó. Szorgosan szétkaszabol mindent, ami valamiféle hagyományos módon arcot adhatna neki, de ez a rombolás nem (sem) rajzol ki egy másfajta fiziognómiát (mint más, jobb esetekben).

Persze, mint az magától értetődő, ám ettől még néha ki kell emelni: mindez a személyes véleményem; a kritika általában inkább körülrajongja a lemezt, a Wire például 2004 legfontosabb ötven lemeze közé választotta a Voodoolubát. De én, hiába próbálkozom, nem találom meg benne azokat a vonásokat, amikért mások lelkesednek.