Azt olvasom a legtöbb kritikában, hogy a CocoRosie-t az ember vagy imádja, vagy gyűlöli. Nos, én azok közé tartozom, akiket első hallásra meghódítottak, de annyira, hogy nehezemre esik elképzelni, hogy egyáltalán hogyan lehet utálni őket; mindenesetre vannak ilyen emberek, még a legjobb új rockegyüttes, a TV on the Radio közönsége is kifütyülte őket egyszer (de hát egy együttes nem felelős a rajongóiért, tudjuk). Egyébként ettől függetlenül a 2004 áprilisában e lemezzel debütáló CocoRosie sikertörténet, a kritika általában szereti, és a TV on the Radio mellett Devendra Banharttal és az Antony and the Johnsons-szal is turnéztak (egy beszámoló szerint legalább egyszer Antony is beszállt hozzájuk egy dal erejéig).

A CocoRosie története kalandos és bájos, úgyhogy szerepelnie is kell egy ilyen kritikában: Bianca és Sierra Casady testvérek, de külön nőttek fel, külön járták be a világot, úgy érezték, semmi közös nincs bennük. Sierra Párizsban operaénekesnek tanult, és amikor Bianca megérkezett a városba, életükben először egymásra találtak. Egy apró párizsi lakásban vették fel a La Maison de Mon Reve anyagát (a cím egyébként azt jelenti: "álmaim háza"; a Reve szóban az első e fölé képzeljünk egy kis fordított háztetőt).

Bájos dallamok akusztikus hangszereken, főként gitárokon, és két csodás énekhang: Bianca a huncutabb, pajkos és karcos (néha pedig, még ha félek is e szót leírni: bluesos), Sierra pedig kiműveltebb, szárnyaló és finom; de persze a lényeg az, hogy a két hang együtt sokkal több, mint a kettő egyszerű összege: kihasználják a az összes lehetőséget, ahogy együttműködhetnek vagy ellenpontozhatják egymást.

De ez persze nem minden, hiszen a dalokhoz csatlakoznak még a következő eszközök: elromlott játékok, nyikorgások, csiszatolások, ki tudja min kikopogott ritmusok, zúgások, zörgések és egyéb természetes zajok. Olykor hip hopos ritmusok szólnak, de mintha csak egy rossz minőségű rádióból jönnének valahonnan a szomszéd szobából, és néha a zongora vagy egy-egy operás énekszólam is hasonlóan eltávolítottan, szűrten szólal meg. Valahonnan a "normális" hangszerek és a zajok közti területről még gyakran hallható a jellegzetes hang, ahogy a zenész ujja végigcsúszik a gitár húrjain.

Mindezek azonban nem erőszakos módon ellenpontozzák az akusztikus-énekes részeket, hanem szépen egybeépülnek velük, bár nem tökéletesen: mindig fenntartanak egy kis távolságot a kettő között, ami sokadszori hallgatásra is izgalmassá teszi a darabokat. Az egész így a lo-fi új, vagy éppenséggel talán inkább eredeti értelmét adja ki: otthonos teret rajzolnak ki ezek a hangok, életünk (mesterséges voltukban is) természetes zajokkal belakott terét, ahol a zene nem válik el teljesen a minket mindennapjainkban körülvevő, olykor a háttérbe olvadó, olykor erőszakosan az előtérbe tolakodó hangkulisszától.

Ennek, no és persze a dalok (pop)zenei minőségének köszönhetően valami elvarázsolt, játékos báj lengi körül ezt a zenét; viszont pont attól kapja meg sajátos, semmi mással össze nem téveszthető minőségét, hogy mindig csak egy egészen apró lépés választja el az abszurdtól vagy éppen a groteszktől.

Talán többek között a lemezt átszövő bibliai utalásoknak köszönhetően egyszer a következő kép jelent meg előttem a CocoRosie-t hallgatva: paradicsomi táj, ahol békében együtt heverészik az őzike meg az oroszlán, de közben tudjuk, hogy bármikor felpattanhat az őzike, hogy cafatokra szaggassa az oroszlánt.