Ez a húszperces, nyolcszámos demó számomra ez egyik legfontosabb alkotás, ami a magyar elektronikus undergroundban mostanában született (bár a mostanában szót vegyük kicsit tágabb értelemben, ugyanis tavaly tavasszal készült a lemez, szégyellem is, hogy nem írtam róla korábban). Túl a lemez esztétikai erényein, úgy gondolom, hogy két okból is fontos és példaértékű lehet(ne) a magyar, elektronikával foglalkozó zenészek számára.

Ha műfajnevekkel nem is szeretnék dobálózni, azért elég jól behatárolható, hogy hová helyezhetjük el az anyagot: az ambienten túl, az absztrakt kísérleteken, kortárs (akadémiai) világon még innen (ha nem is direkt módon, de azért őrzi a "könnyűzenei" érzékenységet). Hangulatában is ilyen kettősség, köztes állapot jellemzi: valahol félúton mozog a sötét, fagyos direkt hangulatfestés és a technicista hidegség között, és sikerül mindkettő csapdáit elkerülve izgalmasnak maradnia.

Számonként alig néhány réteget használ: lassan mozgó, néha csúszkáló rideg elektronikus úszások, olykor felsejlő szétdarabolt dallamok, kevés, de hangsúlyos effekt, gépi zajok, egy számban visszhangos dobok. A számok egy-egy ötletre épülnek, és pont annyi ideig tartanak, amíg kihasználják az ebben rejlő lehetőségeket.

Az első dolog, ami miatt példaértékűnek tartom a Freq-t, konkrétabb: a technikai lehetőségek használatára gondolok. Vannak műfajok, ahol ezek nem igazán számítanak, az elektronikus zene jó része azonban nagyon is megszólalásfüggő. Ha valaki ezen a pályán indul, szinte elkerülhetetlen, hogy ne azt halljuk a végeredményen, hogy "hogyan szólhatott volna, ha rendes stúdióban, a legújabb gépekkel, szoftverekkel veszik fel". Itch gépparkját nem ismerem, de a lemezen az hallatszik, hogy nagyon pontosan felmérte a lehetőségeit, és a megszólalás egy elemére helyezte a hangsúlyt, amit aztán rendkívül jól kidolgozott. A hangzástér kezelésére gondolok: az üres és telített terek arányaira, viszonyaira, ahogy a kevés hang intelligens és érzéki módon belakja a rendelkezésre álló helyeket.

A másik dolog, amit ki szeretnék emelni, jól hallható, de nehezebben leírható, megragadható: ez a lemez nagyon szépen megmutatja, mi a különbség aközött, ha valaki anyanyelvként beszél egy zenei nyelvet, és ha mintákat, elődöket követ. Míg sok, egyébként ígéretes magyar előadónál a hallgató önkéntelenül is a (külföldi) nagy nevekhez képest helyezi el a produkciót, hozzájuk képest méri fel, hogy mit sikerült és mit nem sikerült elérni, mik az átvett sablonokhoz hozzátett saját ötletek - addig Itch esetében inkább arról beszélhetünk, hogy elsajátított egy nyelvet, ami nem korlátozza, hanem éppenséggel lehetővé teszi az önálló mondanivaló megfogalmazását, a kreativitás működését (mint az egyébként persze minden egyéb művészeti ágra igaz). A zenei tehetségen, saját mondanivalón túl kell talán ehhez némi önbizalom is - a kettőre együtt van szükség: az önbizalomtól duzzadó, de tehetségtelen alkotások inkább bosszantóak; míg a tehetséges, de önbizalom-hiányos zenészek inkább elszomorítanak: őket hallgatva fáj igazán a normális magyar zenei kultúra hiánya, amely biztosítaná, hogy a mindenféle kreatív megszólaláshoz szükséges "bátorság" természetesen adódjon, összeszedéséhez ne kelljen külön erőfeszítéseket tennie a művészeknek.

Itch a Freq kiadását nem tervezi, aki szeretné írott CD-n megszerezni, az az itch@freemail.hu címen érdeklődjön.