A japán zene, legalábbis ami innen, Európából nézve látszik belőle, a szélsőségek világa: ha pop, akkor a giccshatáron jóval túl jár (ismerjük: annyira rossz, hogy az már jó); ha zaj, ha improvizáció, akkor a legradikálisabb, amit csak ki lehet hozni a legextrémebb alapanyagokból, hangkeltő eszközökből. Utabi Hirokawa is bizonyos értelemben egy szélsőséget képvisel: elviszi a határig azt a műfajt, amit legkönnyebben Aphex Twin nevével fémjelezhetünk (bár persze lehet még sorolni a hatásokat, a Mouse On Mars szokott például gyakran felmerülni vele kapcsolatban). Valaha ezt IDM-nek hívták, Utabi verziójából azonban az "intelligent" (szerencsére!) teljesen hiányzik - inkább egy idült, idióta, levakarhatatlan vigyor képződik meg a lelki szemeim előtt, miközben hallgatom.

Legfőbb védjegyét a túlzásig egyszerű, akaratunk ellenére fülünkbe mászó dallamok alkotják (a legrosszabb fajta "gyerekzenéből" ismerősek), no meg azok a hangszínek, amiken megszólalnak: a régi videójátékokat, özönvíz előtt számítógépeket idézik meg (Utabi előző, első nagylemeze, a magánkiadásban megjelent, rendkívül limitált Chiped Plastic egy régi Sharp X68000 gépen készült). Vannak még szétcincált popzenei idézetek, apró darabokra forgácsolt ritmusok, a legváratlanabb helyekről előhúzott és legváratlanabb pillanatokban bedobott hangok. Állandóan történik valami, állandóan megtörik, ami eddig történt, és mégis, mindez szépen összeáll, van egységes lendülete (gondolom, ha valaki nagyon akar, még táncolni is tud rá). Sűrű és kavargó; olykor szellemes, olykor olcsón szellemeskedik, olykor pedig e kettő nem választható szét élesen: ezek a legjobb részek.

Szóval szórakoztató darab, de hetvennégy percen, tizenöt számon keresztül egyszerűen sok. Főleg, hogy a végén néhány "lassú számban" az idézőjel elvékonyul, és a "ciki" területéről átlépünk a szimpla cikibe. Ettől még a lemez első felének érdemei múlhatatlanok: ha nem is alapmű, azért azokban a pillanatokban, amikor idióta és hektikus zenére van szüksége az embernek, nagy segítséget nyújt.