Megküzdöttem ezzel a lemezzel, sokszor, a kelleténél talán többször is meghallgattam, míg eljutottam oda, hogy ki merjem jelenteni: a hiba nem bennem van, hanem a zenében. Van ennek egy külsődleges oka: Rob Mazurek igazán jelentős, tiszteletreméltó figura (a nagyszerű Chicago Underground Duo/Trio/Quartet/Orchestra egyik alapítója, az Isotope 217 tagja, és számos fontos együttessel, zenésszel működött együtt), akiről nehezebb ilyen elmarasztaló véleményt alkotni. Tétovázásom belső, vagyis magával a lemezzel összefüggő oka az, hogy a hallgató hamar elveszti a fonalat, elkalandozik, hogy aztán csak a feltűnőbb részeknél térjen vissza, és csak ekkor tudatosodik benne, hogy valamit elmulasztott. Némely művészeknél ez a hatás szándékos, az esztétikai taktika része; Mazurek lemezén viszont egyszerűen hiba.

A hatvankét perces album két trackre van osztva, ám valójában egymással össze nem függő apró részletekből áll. Talált hangok (többé vagy kevésbé emberi környezetből), ritkás vagy sűrű zajok, analóg és digitális kaparászások, kóbor dallamszeletkék - néha egy-két összetevő egyszerre szól, de inkább egymás után következnek, anélkül, hogy együtt kirajzolnának valamit, tartanának valahová. Kétségkívül jobban venné ki magát, ha sok külön számként szerepelnének (így egy kicsit nagyképű és disszonáns az egész: a zenész azt hiszi, összeáll a műve nagy egységgé, ám mások nem gondolják így, a kritikák tanúsága szerint, úgy tűnik, senki); de nem is ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy a részletek önmagukban is nagyrészt közepesek, és még a jobbak is (amik azért vannak bőven) kidolgozatlanok, mintegy csak az ígéretét rejtik valami igazán érdekesnek.

Érdekes módon az első és az utolsó tíz perc a legjobb: az elején nem csak a hallgató lelkesedése nagyobb, hanem a zenészé is, a legjobb részletek többsége itt található. A legvége pedig már hagyományos, szépen erősítő, egyre fokozódó, mind töményebbé váló zajfolyam. A kettő között viszont ott az a negyven perc, majdnem végig üresjáratban.