Bár „év lemeze”-listákat nem szoktam írni még gondolatban sem, az Animal Collective idei lemezének azért szívesen megszavaznék valamilyen különdíjat, mondjuk ez lehetne „az év legüdébb albuma”, vagy valami hasonló. Az összetevők ugyan jól azonosíthatóak, de amit kikevernek belőlük, az friss, szellemes és bájos - olyan erények ezek, amikkel oly ritkán lehet találkozni mostanában.

Egyrészt adott a pszichedélia, annak mind becsavarodott, mind álomittas változatában; aztán jó kis együtt-éneklős (hippi-)pop (a tábortűz körüli éneklés magas labda, amit már ők maguk lecsaptak a 2003-as Campfire Songs címében); végül pedig mindehhez társul egy kevés kísérleti elektronika. Amennyire ismerem az Animal Collective munkásságát, úgy tűnik (és ebben megerősítenek a kritikák is), hogy a korábbi, olykor a szétcsúszás határára kerülő pszichedéliát minden eddiginél erősebb popzenei befolyás tartja kordában, ami határozottan jót tesz nekik.

Amit hallunk: szép harmóniákra épített fogós énekdallamok, kórusok (nem kell nagyon elvonatkoztatnunk, hogy mondjuk a Beach Boys is az eszünkbe jusson); akusztikus gitár és dobolás; végül pedig az elektronika, jobbára visszafogott formában: nem tolakszik előtérbe, viszont kellemesen megbolondítja a hangzást. Az az igazság, hogy miután ezt leírtam, végig kellett pörgetnem a lemezt, mert biztos voltam benne, hogy valamit kihagytam, de nem: tényleg csak ennyi eszközt használnak, mégis sikerül olyan változatosságot biztosítaniuk ötvenhárom percen keresztül, hogy az ember csak akkor hiszi ezt el, ha direkt ebből a szempontból is végighallgatja.

A naiv, szinte gyermekien üde lelkesedést ráadásul görcsmentes önreflexióval tudják párosítani anélkül, hogy bármiféle izzadtságszagú ellentmondás feszülne a kettő között. Ezt tényleg hallgatni kell, sokszor, széles mosollyal.