Több mixlemez, remix, néhány (jellemzően split) EP után jelent meg DJ /rupture debütáló lemeze. A fogadtatás a rendkívül lelkestől az egészen kiábrándultig terjed: „DJ /rupture tehetséges DJ, de producerként csak egy újabb arc a tömegben” (SF Weekly). Az én véleményem is hasonló szerkezetű, csak mindkét oldalát javítsuk fel jelentősen: míg DJ-ként egyszerűen más ligában játszik, mint a többiek (amint erről nemsokára másodszorra is meggyőződhetünk a saját szemünkkel, fülünkkel), addig producerként jól azonosítható a csapat, melyhez csatlakozik, bár ezen belül jobbára kiemelkedő teljesítményt nyújt.

A Special Gunpowder nagyobbik részét digitális ragga adja - kicsit a The Bug nyomában haladva: ugyanúgy megvan benne a (digital) hardcore/breakbeat tapasztalata, a komoly dobok, basszusok, a koszos elektronika, ám /rupture számai véleményem szerint izgalmasabbak, változatosabbak, töményebbek, vagyis szórakoztatóbbak. Némelyik inkább az élő hangszerekre épít, másokat jól (és néha kevésbé szerencsés módon) elhelyezett zajok igyekeznek feldobni (ezek közül talán a legjobb a Dem Nuh Know Me). A Taqasim pedig a raggázást keleties hegedűszólammal helyettesíti, bár az eredmény nem túl átütő.

Azt is jobban tudja /rupture Kevin Martinnál (akinek érdemeiről azért ne feledkezzünk meg: nélküle szó szerint rengeteg nagyszerű zenével lennénk szegényebbek), hogy nem árt a hamar egyhangúvá váló stílust másokkal frissíteni. A zajos hip hop-darabok közül a Je Suis le Peuple sans Visage tűnik a legjobban eltaláltnak; a Mosquito latinos popja nem értem hogy került ide. A kaotikus zaj-opusz, a The Book that Can't be Opened at Either End nem elég radikális a maga műfajában, bár lehet, hogy úgy meg túlzottan kilógna a lemezről; az Osaka-Ku Memory Depot a poszt-Oval kísérleti popzenében próbálkozik, de ezen a téren is vannak sokkal jobb versenyzők - kár a nagyszerű basszusért. A leginkább popos számok közül a Lonesome Side kellemes, dub-inspirált trip hop, pontosan a kilencvenes évek közepének stílusában; viszont a záró Mole in the Ground egészen nagyszerű. Country-folk bájos női énekkel (Sindhu Zagoren), amit máskor (sznobizmusból?) meg nem hallgatnék, ennek a lemeznek a végén viszont simogat és andalít.

Ha a „popzene” szót az ajánlatos, tág értelemben használjuk, akkor ez a lemez majdnem tökéletes Tigerbeat-pop. Ha egy negyedórával kevesebb lenne, egészen az volna.