Szeretem, ha egy zene nem tolakodó, ha nem erőszakolja magát rá a hallgatóra, ha csak visszafogottan felkínálja magát, nem kérkedő. És persze ennek, vagyis hogy ilyenné legyen egy zene, megvannak az eszközei. Az, hogy mik nem jelenhetnek meg benne, miket kell kerülni, s ezek helyett mikhez kell folyamodni. Hadd ne soroljam, hiszen ez azért elsősorban mégsem technika, hanem szemlélet, hozzáállás, emberi, alkotói habitus kérdése. Embert zenéjéről... Ezek azok a zenék, amiket nem említenék az első helyen és a legfontosabbak között, amikről könnyen megfeledkezünk, és mégis sokszor és sokféle helyzetben hallgatjuk őket.

Nem ígér sokat, és mégis sokat ad ez a leheletnyi, és nagyon szerethető énekmentes miniatűrökből, vagy ha úgy tetszik, tíz bekezdésből álló lemez, mely három olyan ember munkája, akik máshol, saját zenéjükben is valami hasonlót próbálnak megvalósítani. Stefan Schneider a To Rococo Rotban és főként szóló projektjében, a Mapstationben, a másik két szerző, Barbara Morgenstern és a lengyel Paul Wirkus pedig saját nevük alatt megjelent lemezekkel bizonyították, hogy meg fogják egymást érteni a stúdióban. A kiadót pedig minden bizonnyal a három név helyi értéke biztosítja arról, hogy nem butaság kiadni hármójuktól egy lemezt. Majdnem azt írtam, hogy a triótól, s nem azért nem, mert hogy az valami komolyabb dologra volna fenntartva, de egy ilyen hármast nem hívunk triónak, sokkal inkább illethetnénk például hímző szakkörnek. S ezek hárman szépen elhímezgettek a szakkörben, közben kellemesen beszélgethettek és szép kis suhogásokból, kattanásokból, végtelenül egyszerű melódiákból kellemes háziáldásokat készítettek nekünk. Köszönjük, tetszenek!