Nem nézek úgynevezett zenetévéket, de mintha nem a Mouse on Marstól lenne hangos a popvilág. Pedig lehetne, hiszen az ebben az évben megjelent új lemezük minden olyan stílusjeggyel rendelkezik, amivel simán maga alá gyűrhetné az átlag médiafogyasztót. Táncolható ritmusok; bizarr dallamok; sajátságosan dinamikus autóhifi-barát hangzás; sőt, több helyen ügyes gitárhangzás adja az alapot; na és a legfőbb sikerkritérium: az ének is minden számban jelen van. És ha mindez nem lenne elég, akkor azt is elmondhatjuk, hogy a Sonig kiadóhoz szerződött Yvonne Cornelius alias Niobe, valamint a (lemezeiken, fellépéseiken korábban dobosként is közreműködő) Dodo Nkishi által kölcsönzött ének néhány felvételben már annyira trendire effektezett, hogy valljuk be, az már óriási merészség még egy ilyen ellenzéki, ugyanakkor a pop és a kísérleti zene közt kifeszített kötélen évek óta látványos és élvezetes akrobatamutatványt bemutató zenekartól is. Persze nem előzmény és példa nélkül való az ilyen kétes kimenetelű flörtölés a tömegmédiás poppal, elég, ha csak Herbertre - akivel egyébként szoros a kapcsolatuk -, vagy a svéd Sophie Rimhedenre gondolunk. Szóval az autonóm duó nem hazudtolja meg magát, járja a saját útját, és képes meghökkenteni a zenéjében valamennyire járatos közönséget, és valószínűsíthető, hogy új híveket szerez majd magának. A Radical Connector zenei salto mortale, ami nyaktöréses hitelvesztés helyett viharos, szűnni nem akaró tapssal, megdicsőüléssel ér végét. A lemez az elejétől a végéig lehengerlő, képes meggyőzni, hogy a Mouse on Mars nem csak úgy van (ahogy néha mondják, és mennyire beszédes is sok más zenekar esetében ez: lemezeket ad ki), hanem ott van, irányt mutat.

Tehát ha valaki csak azért nem veszi meg az aktuális, őt valami misztikus és teljességgel megmagyarázhatatlan dolog miatt megmozgató diszkós slágerzenekarok lemezeit, mert azokat felvállalni már ciki lenne a tükör és az ismerősök előtt, akkor javaslom, szerezze meg ezt a lemezt, hódítani lehet majd vele minden kultúrkörben.