A hat tagú német kollektíva harmadik lemeze két éven át készült; ez az első olyan darabjuk, melyen már nem az alapító Thomas Weber az egyértelmű vezető, mint az első, szólóban készített albumon (Mäander), illetve az arra vagy abból improvizált másodikon (Incommunicado), hanem valódi zenekarként működnek.

Nagyon finom lemez, a szó több értelmében is; elsőként persze úgy, hogy magával ragad és nem enged, többször (akár egymás után is) hallgattatja magát. Első közelítésben úgy írhatjuk le, mint a hagyományos és a kísérleti, valamint az élő és az elektronikus zenélés egy újabb szintézisét, bár így pont az marad homályban, hogy az elmúlt évek e divatos szintetizáló hullámában mi az, ami megkülönbözteti a többiektől.

Egyik oldalon ott a lágy, filmzenés dzsessz, gyakran amolyan badalamentisen; finom, de átható dobszólam és nagybőgő ágyaz meg a gitárnak, fúvósoknak, hegedűnek, amik vagy a háttérbe húzódva szolgálnak, vagy rövid, lágy, de határozott futamokra kerülnek az előtérbe. Másik oldalon pedig a "vad", vagy legalábbis szabályok alá nem foglalható oldalt képviselik egyrészt az elektronikus zörejek, manipulációk, valamint a szabad improvizációs részek. Míg az elektronika jobbára alapozásul vagy támasztékul szolgál, a szabad improvizáció (főként a bőgő, de persze mások is) inkább elő-előtör, hogy mellé lépjen a dallamos résznek, vagy éppenséggel elnyomja, a háttérbe szorítsa azt.

Az igazi trükk pont az, ahogy ezek a nyilvánvalóan elkülöníthető elemek együttesen létrehozzák a Cicadidae sűrű szövetét. A fent emlegetett finomság másik értelme abban van, ahogy elkerülik mind a radikális szembeállítást (hagyomány versus dekonstruáló szabadság), mind az egyszerű egymás mellé- vagy alá rendelést. Például az elszabaduló improvizációk ritmikusan, hangnemben nem követik a számot, de nem is látni a szakadásokat, nem lehet rámutatni, hogy hol nem stimmel a dolog, és a végén szépen vissza is simulnak a szerkezetbe.

Így hát azt sem mondanám, hogy "a két zenei hagyomány szintézise hozza létre az új minőséget" - új minőség, az van, de pont abban, ahogy a szintézis vagy antitézis megszokott (zenei és gondolkodásbeli) kliséit megkerülve működik, él a zene. (Valahogy így történik ez az igazán jó dekonstruktív filozófiában is, de ez már messze vezetne.)