Nem is oly rég hősünket még valahol a Golden Army formációban, Golden Sztaniol oldalán találhattuk meg. A duó szellemi örökségét részben már levetkőző HardDiskJockey Tom ezúttal egy önálló lemezzel jelentkezett. Az album az amerikai Inflatabl Lablnél jött ki, annál a kiadónál, mely annak idején a 'Rip Off Artist'-os Matt Haines agyszüleménye volt - a Hdj Tom által vagy 100 helyre elküldött nagylemeznyi anyagra ők startoltak rá leghamarabb.

Hdj Tom neve egyébként nem kellene, hogy törvényszerűen ismeretlen legyen előttünk, hiszen az olasz Tu m' duó évszakos sorozatán túl a német Tonatom web kiadónál is megjelentek zenéi. Ez utóbbinál kiadott mp3 EP-je mellesleg a kiadó eddigi legnagyobb húzása volt (gonoszan megjegyezném, hogy szinte kár is volt azt nekik adni, pláne ha végighallgatjuk a kiadó zenéinek meglehetősen homogén, egyenletesen alacsony színvonalát). Ez a 6-számos ezzel együtt egy kinyilatkoztatás, már a címe folytán is: 'Glitchpop Music For Boys and Girls'. (Nem kétséges: glitch és pop mostanság jegyben járnak. Mondhatni azt is, kézenfekvő a frigy.)

Míg azonban a Tonatom anyag hangulatát erősen meghatározta a gitárhangok használata (már ami a felismerhetőséget és direktséget jelenti), addig a 'Taste' lemezen már több irányba fordította figyelmét Hdj Tom. Értem ezalatt a különböző hangulati szélsőségeket, melyek hol egy „pop” slágerben, hol kissé befelé fordulva, szomorkás valójukban teljesednek ki.

A kiadó ajánlószövege szerint a lemez kapcsán valami olyanra számíthatunk, mint amilyet egy vajjal megkent smirgli idéz elő az emberben. S valóban, a lemezen érdes hangok és lágyabb melódiák váltják, kiegészítik, ellenpontozzák egymást. Persze egy további kérdés az érdesség mérőszáma lehetne, amit kb. a 80-as számmal illetnék, már ha továbbra is a csiszolóvásznas hasonlatnál maradunk (ne feledjük: a csökkenő számok egyre érdesebb szemcseszerkezetnek felelnek meg …).

A hatásmechanizmus nagyjából a következő: a pop-és tánczenei színtérről ismert megoldásokat úgy használja fel, hogy azok „üresjáratait” teletömködi glitchekkel. Ez azt eredményezi, hogy hallásunk gyakorlatilag sosem unatkozik. Az önmagában talán súlytalan, ám ritmusalapú popformulákat nemcsak idézgeti, vagy eljátsza „mintha”, hanem használja is - elejétől a végéig. Ez pedig számomra végtelen tisztességről tanúskodik, annál is inkább, hogy az számtalan veszélyt rejt magában. Az ütemeket szegecselős hangokkal élezi ki, a sorközöket terhelő elcsukló zajok által az elcsépelt poptéma is teljesen új lendületet vesz. A vulgáris megoldások ellenére a részletekben ugyanúgy gondolkodik, ott is egy szerkezetet építget. Vokállal talán egyszer ha próbálkozik; azt sem tolakodóan, inkább csak valahogy a glitchek természetes hordalékaként, ugyanakkor jelzéssel bíró momentumként villantja fel.

Csak egy, szinte zárójeles megjegyzés, egy benyomás, miszerint ma a glitchpop műfaja olyan átalakulásokon megy keresztül, ami bennem lassan a műfaj alábontását fogja felvetni. Ebben ez a lemez is megerősített.

A 'Taste' olyan csúcspontokkal rendelkezik, melyek - ezeken a pontokon feltétlenül - feledhetetlenné teszik a lemezt. Ezen határozott pontokat viszont főleg a már említett hangulati „extremitásokat” felvonultató anyagokban találni meg, legyen az egy pörgős sláger (#03, #10), vagy egy szomorkás, a 80-as évek magyar filmzenéit idéző, „konzis” dzsessz zongorás darab (#11). Ezzel összefüggésben az album csemegéit épp a leginkább slágerorientált darabok szolgáltatják (én már vágatnám is a vinylt). Mondanom sem kellene - ez nem baj, mert ezeken keresztül őszintén szerethetővé teszi a lemez egészét.

S ha már úgyis mindenki egy gasztronómiai hasonlattal próbál élni e lemez kapcsán (az eszem-iszom hangulatot árasztják a számcímek is), akkor idecitálnék én is egyet - a 3. szám apropóján - zárásként, mellyel élve nagyjából az egész anyagra érvényes érzések összefoglalhatók:

Champagne (demi sec) - egy jómagyar gúrman netovábbja. Persze hogy máshogy, ha nem hozzáadott cukorral. A dolog kétélű: Extra Bruthoz szokott szárazszájú champagnei ínyencnek talán kissé mézes-mázas, sőt még a néha talán vadítóan nagy szemmel gyönygyöző (fogakat majd kilökő) jelleg is zavaró, ugyanakkor valami elveszni látszó ízt, életérzést megragadó habzó nedű. A súlyosan édes pezsgők giccses világában valódi felüdülés egy félszáraz megoldás. A lényeg persze itt is az egyensúly, mint ahogy a mindent eltakaró melaszok sem engednek túl sok teret a szép ízeknek, s jól el tudják rejteni a gyenge alapbor valódi jellegét, éppúgy fontos, hogy a széndioxid, ha már egyszer van (azért, mert kifejlődött, vagy mert kívülről belenyomták), akkor valamelyest vállára vegye, ámde el ne uralja az alapot.

Így megtörténhet az, ami csak a legnagyobbaknál szokott: az ízkarakterbe beleolvad a szénsav. Szokták volt mondani: a széndioxid benne foglaltatik az összhangban.

Ebben az olvasatban az alapbor maga a váz, az ilyen-olyan popstílusokból merített formula, a széndioxid s vele a pezsgő felszíne felé törő buborékok a zajokat hivatottak megszemélyesíteni.

A végső beájulást elkerülendő vonjunk mérleget - a lemez finom és a sziruposságot minden ízében elkerülő „könnyedsége” ellenére és/vagy pont emiatt nagyon is szerethető. Persze a továbbiakban már ízlés (no meg ízlelőbimbók) kérdése, hogy kinek és miért tetszhet a 'Taste'.