A Black Dice 1997-ben alakult, „befutásuk” előtt négyszer járták végig Amerikát, klubok mellett raktárakban, házakban koncertezve. Rendkívül intenzív punk-attackok voltak ezek, gyakran csak negyedóráig tartottak, és az együttes tagjaira, valamint néha a közönségre fizikailag is veszélyesek voltak. Ez azért még nem elég ahhoz, hogy egy kis közösségen kívül más is felfigyeljen rájuk; a hangzás 2002-ben végrehajtott gyökeres megváltoztatása után azonban underground szinten sztárokká váltak: Thurston Moore és Kid606 is gyakran hivatkozott rájuk, a Wire és egy sor más lap az év egyik szenzációjaként emlegette őket, az új ez-meg-azként (pl. az új Godspeedyoublackemperorként, ami azért vicces, mert az eredeti is bőven létezik, valamint alig van közük egymáshoz). Turnéztak a Sonic Youth társaságában, és idén fellépnek a Throbbing Gristle és az indusztriális kultúra ünneplését szolgáló RE:TG fesztiválon is, illusztris társaságban.

Ehhez képest én kénytelen vagyok azokhoz csatlakozni, akik szerint a Beaches & Canyons, az első nagylemez, ami az új hangzást dokumentálja, nem jó. Majdhogynem rossz, csak azért nem az, mert az viszont hallatszik rajta, hogy miért lelkesednek azok, akik azt mondják, hogy lenyűgöző koncerteket adnak. Ki lehet következtetni, mi is jó a fellépéseikben - de nem lehet hallani. (Én legalábbis nem hallom; egyes kritikusok, akik először élőben látták őket, azt írják, hogy a lemezen is megjelennek az ottani energiák. Talán sokkal hangosabban kellene hallgatni?)

Hosszú, statikus, pszichedelikus szerzemények hallhatók a lemezen; széteső dobolás, néha besűrűsödő, de általában hasonlóan homályos gitártémák, effektezett ének (kiabálás), ilyen-olyan forrásokból származó zajok, destruált dallamok. Mindezek nem épülnek céltudatos kompozíciókká, inkább csak úgy folynak, tömörödnek és ritkulnak, nagy néha egy hirtelen váltással. Mindez, ha nem is túl eredeti, nagyon jó is lehetne, ha nem érezném azt, hogy túlságosan szétesik, hogy ami élőben megpróbáltatás és megtisztíttatás lehet, az a lemezen üresjárat. Önmagában nem jó, de azért kedvet csinál egy koncert meghallgatásához, és kíváncsivá tesz: hátha a következő lemezen sikerül, ami itt nem jött össze.