Ha nem is vagyok nagy rajongója, értem és néha érzem is, hogy mit lehet szeretni a Morr Music kiadványaiban. Ez a lemez azonban mintha azért készült volna (noha nyilván nem szándékos karikatúra), hogy bemutassa: néhány tipikus Morros stílusjegy felhasználásával hogyan lehet majdnem elviselhetetlenül rosszat alkotni.

Julia Guther énekli fád, színtelen és rossz hangján jellegtelen dallamait és dallamkezdeményeit, Berend Intelmann-nal közösen írott zenéjében pedig tipikus, elhasznált (lo-fi) indie gitárkíséretet, idegesítően butuska dallamokból és hangszínekből álló szintiket és üres dob(gép)ritmusokat pakolt össze. Az egész lemezben van valami nagyon narratív, de ez nem zenei narrativitás, hanem éppen a zenei jelleg ellen dolgozik. Julia Guther énekstílusában is nagyon erős az elbeszélő jelleg, a dallamok rovására. A szövegek, ha jól értem, párkapcsolatokról és egyéb személyes ügyletekről szólnak, de bizonyosan nem mentik a zenét, ami még csak kedvet sem csinál ahhoz, hogy utánanézzek a szövegnek.

Mivel nyilvánvalóan szándékosan ilyen a lemez (és hallható, hogy nem az „annyira rossz, hogy az már jó”-kategóriát célozták meg), komolyan felmerül a kérdés: mit gondoltak, mi fogja működtetni, megmenteni a zenét? A személyessége? De hát nincsen benne semmi, ami kicsit is személyessé, átélhetővé tenné, még az ének is kifejezetten ez ellen dolgozik. Naív bája? De egyrészt nem bájos, másrészt pedig nem is naív. Hiszen nem lehet úgy naívnak lenni, hogy az ember az akar lenni, és ráadásul (mint a lemez címe is mondja) tudja, hogy tudjuk, hogy az akar lenni. (Ha nagyon jóindulatú vagyok, akkor felmerül még, hogy pont erről szól, hogy ennyire reflektált - de ennek semmilyen zenei jele nincsen.)

És az utolsó kérdés: miért adta ki mindezt a Morr Music? Nekik tényleg tetszett? Vagy ki akarták próbálni, hogy rajongótáboruk mindent bevesz-e, amit eléjük raknak?