A Repeat Jason Kahn és Toshimaru Nakamura duója. Jason Kahn elektronikán és ütősökön játszik; amerikai születésű, 1990 óta Berlinben, majd Zürichben él, és gyakran látogat Japánba. Toshimaru Nakamura a japán improvizációs színtér jeles alakja (ennek megfelelően terjedelmes diszkográfiával); korábban gitáron is játszott, de manapság egyetlen hangszere a „no-input mixing board”, vagy a keverőpultjába nem megy be külső jel, csakis a saját gerjesztéseit használja. Mindketten játszottak már együtt jó csomó zenésszel, Sachiko M (sampler hangminták nélkül) és Otomo Yoshihide (lemezjátszó) mindkettejük kollaborációs listáján ott van.

A Pool a duó negyedik albuma. Csakúgy, mint az előző három közül kettő, ez is Jason Kahn kiadójánál jelent meg. Amennyire a Cut honlapjáról letölthető, számonként két-két perces mintákból megállapítható, úgy tűnik, igaza van annak a kritikusnak, aki szerint ez a legjobb Repeat-lemez - bár zenéjüket éppen hogy nem lehet részletek alapján megítélni.

Többek között azért nem, mert a felhasznált hangokban ma már semmi rendkívüli nincsen (legalábbis egy „edzett” hallgató számára). Magas frekvenciájú sípolások, tiszta hullámformák modulációjából származó, hosszan úszó hangok, érdes, sűrű zajrétegek és ütősök, pontosabban inkább tárgyak (harangok, ilyesmik) ütögetéséből származó finom hangok. (Némi eltérés van a hangzásképben: az első négy számot Kahn keverte, ezek sűrűbbek és zajosabbak, az utolsó kettőt Nakamura, ezek levegősebbek és hosszabbak, és több bennük az ütős.) Sok helyen találkozhattunk már ezekkel a hangokkal, többek között hazai pályán Nicronnál. De a Repeat úgy rendezi el őket, hogy valami egészen új minőség jöjjön ki belőlük.

Egyrészt minden bántó élt elvesznek a sok esetben durvának ható hangokból. Még a magasak is, amik másoknál gyakran szándékosan fülsértőek, itt szépen belesimulnak a zene szövetébe. De nem csak hogy nem bántóak - nem is valamilyen absztrakt, racionális rendbe szerveződnek a számok.

Ehelyett a (nomen est omen) repetitív struktúrák nagyon is természetes, organikus hatást keltenek. Belső ritmusuk leginkább a lélegzéséhez hasonlít. Nem „fejlődnek”, nem változnak sem fokozatosan, sem hirtelen, nem menetelnek valamiféle csúcspont felé. Majdhogynem élő organizmusok, amik nem akarnak tőlünk semmi különöset, csak élnek, lélegeznek. És ezt nagyon jó hallgatni.