A lemez koncepciója nem éppen eredeti: filmzene nem létező filmekhez. Hans Appelqvist első nagylemeze mégis frissen közelít a témához. No nem azért, mintha feltalálta volna a spanyolviaszt. A Tonefilm zenei megoldásai mind ismerősek lehetnek innen-onnan. De nem is ezek a fontosak, hanem a hangulat, amit áthatja a lemez jó részét (kettős értelemben: időben hosszabb - és értékesebb). "Naív melódiák" akusztikus hangszereken (főként gitár és zongora, de néha mások is, pengetett húrosok például) és filmes hangok: az első és utolsó számban keretként egy vetítőgép surrogása, közben néha beszédrészletek (svédül, gondolom) - ennyi már elég egy igen kedves lemezhez. A dallamok egyrészt valóban igen hangulatosak, másrészt a mozis hangminták pont annyira távolítják el a zenét az egy-az-egyben vett poptól, hogy az még nem zavaró (jó esetben nem rombolja le a hangulatot), viszont finoman csavar egyet az egészen: látjátok, ilyen az igazi békebeli mozizene, szép volt, de ma már csak a finom nosztalgia hozza vissza nekünk.

Ez eddig rendben is volna - amíg Appelqvist nem érzi úgy, hogy még jobban bizonyítania kell, hogy ő márpedig nem popzenész. Nyilvánvaló eszközként adódik az elektronika: dobok, basszusok, ilyen-olyan hangok, hangocskák. Amíg finoman hozzátesz a filmes alapszövethez: hip hopos vagy éppen az easy listening világát idéző dobokkal, skreccsel vagy megfordítva bejátszott szövegekkel, addig még mindig a megfelelő hangulaton belül maradunk, még jól működik a lemez. Egyedül az zavar meg, amikor széttört, "durva" (vagy annak szánt) dobokat tol az előtérbe hirtelen, egyszer-kétszer fél perc erejéig. Pont, amikor a leginkább eredetieskedni akar, akkor a legkevésbé eredeti; ilyenkor is sablonokat használ, a (már nem is olyan kísérleti) elektronika bő évtizedes sablonjait, csak éppen ezek nem bájosak - a filmzenés sablonok pedig azok, és azokra reflektál, míg a "kísérleti" közhelyekre nem lát rá.

De ez csak néhány rövid részlet, egyébként pedig igen jól működik a lemez. Mások (kritikusok és barátok) visszajelzéseiből ítélve csak az én érzékenységem, hogy ezek a megoldások zavarnak; és már én is kezdek hozzászokni. Úgyhogy aki szereti az ilyesmit, annak ajánlott beszerezni egyet. Ráadásul a lemezt ezer példányban megjelentető Komplott is igen rokonszenves társaság, a svéd kísérleti zenéket felkarolandó alakultak 1999-ben, 2002-ig végéig mp3-albumokat és néhány LP-t adtak ki.