Az első lemezhez hasonló körülmények között (bezárkózás, álmatlanság, intoxikáció) készült a montréali csoport második, dupla lemeze, azonban messze maga mögött hagyja a post rock stílusát. (Úgyhogy a GYBE! emlegetése itt már tökéletesen értelmetlen, noha egyes kritikákban még előfordul. Ez az átka annak, ha valaki kanadai...) Igen sokat kíván meg a hallgatótól: az a fajta zene, amit ha nem maximális figyelemmel hallgatsz, akkor teljesen elvész, értelmetlenné válik. Szerencsére azonban meg is hálálja, ha megfelelően foglalkoznak vele: kivételesen erős, különleges élményt nyújt.

Ráadásul igyekszik meg is nehezíteni az ember dolgát. Az első lemez (Telegraphs in Negative) egy szépséges, gitárcentrikus post rock-számmal indít, ami igen határozottan beállítja a hallgatót egyfajta befogadói hozzáállásra, egyfajta figyelemszintre. Ehhez képest a következő számok teljesen más befogadást kívánnak meg, már csak azzal is, hogy sokkal halkabbak. Főként környezeti felvételekre, neszezésekre, egyszerű emberi cselekvések zajaira épülnek. Ehhez jön hozzá, csöppet sem fölérendelt, hanem egyenrangú elemként a vonósok improvizációja. A későbbiekben, és főként a második lemezen (Mouths Trapped in Static) már a klasszikus értelemben vett zenéhez közelebb álló felvételek is következnek, néhányat akár be is sorolhatunk: szabad improvizáció, végtelenül melankolikus post rock, satöbbi. Ezzel azonban elvétenénk a zene lényegét.

Úgy vélem ugyanis, hogy az inkább egy gesztusban, mintsem a felhasznált építőelemekben, vagy esetleg azok műfaji kötődéseiben van. E lemez alapvető gesztusa egy rendkívül törékeny, tétova, önmagában bizonytalan mozdulat: ahogy a vonósok, gitárok, dobok megszólalnak, szinte érezni, ahogy még a zenét létrehozó első mozdulat előtt elvesztik a hitet abban, hogy valóban ki tudnak majd fejezni valami fontosat. Ezt megtámogatja a környezeti felvételek használata is: mintha a hangszerek egy szinten volnának életünk más, hangot adó cselekvéseivel, neszezéseivel.

Kissé talán paradoxnak hangzik, hogy a végletes törékenységet felmutató zene mögött egy igen erős és határozottan végigvitt művészi elhatározás, program áll; de az ellentmondás feloldható, ha megkülönböztetjük a művészi kifejezés két szintjét, a felmutatott gesztust és annak megalkotását. Ugyanez a kettősség megvan abban is, ahogy egyrészt maximális figyelmet követel a zene (sőt, igyekszik is ezt kifejezetten megnehezíteni), a másik szinten viszont mintha bizonytalan volna abba, hogy egyáltalán érdemes-e valamiféle figyelemre. (Egyébként külsődleges dolognak tűnik, de ide kapcsolható akár a formátum is: a dupla CD összesen 88 perc; mintha ez azt sugallná, hogy nem lehetett kihagyni semmit; holott maga a zene éppen hogy úgy tesz, mintha nem volna fontos, lényeges, mintha teljesen mindegy volna, hogy hány percig szól, sőt, szól-e egyáltalán...)

Nem lehet gyakran igazán (rendesen) végighallgatni, ugyanakkor sokszor végig kell hallgatni.