A Cray név Ross Healy-t takarja, aki a nyolcvanas évek végétől kezdve aktív tagja az ausztrál zenei közösségnek, csinált technot, indusztriális new wave-et, de aztán megunta a zenecsinálás kitaposott útjait. Cray néven az Undo előtt egy mini-CD-t adott csak ki, az első nagylemezzel pedig rögtön a laptop-zene csúcsára ért.

A műfaji skatulya, ami ugye a felhasznált hangszer alapján sorolja be a zenét, itt tökéletesen helyénvaló: noha Healy közvetlen környezetéből mikrofonnal felvett hangokból indult ki, a lemezen semmi nem hallható, amit nem lehetne rögtön számítógépes eredetű hangként azonosítani. Durva, éles zajok; apró zörejekből összeálló érdesen egységes hangszőnyegek; hosszan kitartott zúgások és néha dallam-maradványok - ezekből áll össze ez a lemez, de a felhasznált anyagok korlátozott volta inkább előnyére válik. Mintha csak azt vizsgálná, mi mindent lehet ennyiből kihozni; a közel hatvan perces anyag egy pillanatig sem unalmas, sőt: hátborzongatóan izgalmas, sokadszori hallgatásra is.

Noha a komponálás folyamatában nagy szerepe volt a véletlennek, dramaturgiailag igencsak felépítettnek tűnik a lemez - anélkül, hogy kiszámított volna. Az ambientes struktúrára épülő, de meg-megbicsakló, zajos számokban mélyen eltemetve néha ott a melódia lehetősége (bár teljesen másképpen, mint a gyakran emlegetett Fennesznél); ezeket a darabokat aztán jól ellenpontozzák a durva, kaotikus, szinte már bántó rövidebb futamok. Az utolsó szám pedig egy miniatűr remekmű: ritmikusan strukturált, szellemes zajkompozíció, amiben a két hangfal közt dobált hangok játéka is az átlagosnál jóval izgalmasabb szerepet játszik. A lemezt átható absztrakció (amit az emocionális töltetű részletek sem tűntetnek el) itt hirtelen mintha valami új értelmet kapna.

Ritka nagyszerű lemez, ráadásul még egy szép, hangulatosan absztrakt videó is látható rajta, úgyhogy melegen ajánlom mindenkinek, aki nem riad meg az ilyesmitől.