Egy válogatás lemez, aminek érdemeit, fontosságát és előremutató jellegét nem lehet túlértékelni.

Amikor a zene létrehozására alkalmas berendezések nem felismerhető zenét hoznak létre, akkor a hallhatatlan válik hallhatóvá. A hallhatatlan - ahogyan Deleuze, a francia gondolkodó leírja - nem az, amit nem lehet hallani, hanem sokkal inkább az, amit az eddig értett zenei formákon keresztül nem tudunk elképzelni.

Egy jelentős állomás ez a dokumentum a - Deleuze mellett - mások által és „régen” kijelölt úton, a hangok demokratizálásának és a hagyományos zenei béklyók leverésének útján. Gondoljuk is bármit a Mille Plateauxban meglévő elméleti töltetről és annak értelméről, ez a válogatás magáért beszél. A hang felszabadítási kísérletének a dokumentuma ez a lemez.

A közös nevező - ami összeköti a három lemezen hallható összesen 36 felvételt - az a hanggal, mint narratívával folyó radikális kísérletezés, és ami talán ugyanaz, a játék, amely különös, új zenei formákat eredményez. Ez után a sokkoló anyag után talán már ki lehet végre mondani, hogy a Mille Plateaux nemcsak magaköré gyűjtött rengeteg, a zenét megújítani szándékozó művészt, hanem egyben iskola helyett, új zenei nyelv megteremtéséhez fogott. Megelőlegezhető, hogy 10-20 év múlva az egyik legfontosabb hivatkozási alap lesz ez a gyűjtemény, melyet nem csupán az itt hallható egyes művek tesznek igazán érdekessé (nyílván lesz, ami jobban teszik, meggyőzőbb, és lesz, ami kevésbé) hanem sokkal inkább összességében az a több, mint három óra, ami a három lemezen együtt hallható.

A kiadó stratégiaváltásának köszönhetően a digipakos kiadványhoz tartozik egy rövid írás, ami a zenéket támogató elmélet iránt érdeklődőket hivatott orientálni. De mondom: nem ez a lényeg. Úgyis azokhoz a zenékhez mérjük majd az itt hallhatókat, amiket egyébként ismerünk, hallgatunk. És bizton állíthatom, hogy még azoknak is jócskán meglepetéseket fog okozni, aki ismernek egyet-kettőt a lemezen szereplő előadók közül.

A borítóhoz, hasznos beszerezni egy 3D-s szemüveget, mivel a grafikai munka így érvényesül igazán. Telitalálat a borító azért is, mert más is, meg nem is; több is, meg nem is, mint amit látunk. Meg kell fejteni, fel kell fedezni csakúgy, mint a zenét.

Talán nem véletlenül, a lemezt annak a Terre Thaemlitznek egy szerzeménye nyitja meg, akinek eddigi munkái és a kiadóval való kapcsolata után új lendületet vett, az addig sem tétlenkedő vállalkozás.

A finoman szerkesztett első lemez érzékeny nyitódarabja után Christophe Charles felvétele egy szimfonikus zenekar koncert előtti, szervezetlen hangkavalkádjának és utcazajfelvételek ötvözetével indít. Mintha a fúvósok és vonósok nemcsak egy-egy hangfoszlányt adnának, hanem egyben az utcazajt is ők hoznák létre hangszerükkel. Elragadóan megkomponált és harmonikus darab, Thaemlitzéhez hasonló ritmusban élő felvétel.

A Low Res elmélázó, gyors ritmusokkal és trombitával, elektronikával átitatott hiperszalondzsesszes felvétele, a Mouse On Mars hasonló, összehúzott, megnyújtott darabja, és a Lithops - vagyis Jan St. Wermer a MOM-ból - keleti húros és fúvós hangszerek hangjára komponált, tétova szerzeménye még mindig hasonlóan visszafogott, mint az első két darab.

Az snd már egy másik világot csempész be a rá jellemező, nem zajos, nem harsány, lágy pattogós hangokat és kellemes sistergést hullámoztató darabjával. Thomas Brinkmannal máris egy lépéssel előrébb vagyunk. Dolgozata, az ő világának megfelelően, erős basszusritmusból, csendes, változatos és egyre gyorsuló fahangú koppanásokból és éles fémes csilingelésekből áll. A basszus miatt erőszakos és monoton, a csilingelés miatt és az apróbb ritmusok miatt engedékeny ez a felvétel.

Philus, azaz Mika Vainio a Pansonicból, szinte éppen az inverze annak, amit Brinkmann műve mutat. Philusnál a mély és magas hangok, hullámzás, szétterülő lassú basszus és nagyon metsző, gyors elektromos csattanások dominálnak. Curd Duca felvételében egy női éneket remegtet és akaszt meg folyamatosan, és ezzel hoz létre egy rendkívül érdekes muzikalitást. Ezt a dadogós struktúrát használja Rehberg and Bauer is zsúfolt, és már meglehetősen zajos, improvizatívnak tetsző zenéjében. Innentől a lemezre véletlenszerűen összeforrasztott, harsány, brutális, roncsolt hangok a jellemzőek. Ilyenekből épül fel az El Turcu Loco, a Brüsseler Platz 10 A Musik és a nagyon kemény technós dobbal dolgozó, indusztriális hangzású, disszonáns felvétel a Freilandtól is. (Ez utóbbi mögött egyébként ugyanaz az Wolfgang Voigt áll, mint a rögtön következő Gas mögött.)

A második lemezt nyitó Gas komótos dobokkal és ismerősnek tűnő ambientes szárnyalásokkal, ha nem is egészen, de az első lemez világát hozza vissza. A dobok változatlanok, és emiatt meglehetősen monotonnak tűnik a felvétel, de ne hagyjuk, hogy ez félrevezessen minket. Thomas Köner/TT. Wip áradó, jeges sivításai hasonlóak Köner saját munkáihoz, csakhogy itt nem hallhatók a végtelenségig ismételt robbanások, morajlások. Helyettük van viszont egy suttogó női hang és egy nem túl hangos, de membránszaggató, szívveréshez hasonló basszusritmus. Csakúgy mit Köner, Kim Kascone is az Antarktiszról jön, jeges, szeles, de Könerrel szemben, kristályos hangzású science-fiction zenéjével. Noto az, aki nagyon érzi azokat a hangokat, amiket ezen a válogatáson is sokan használnak. Ezek pedig az élesen csattanó, pattanó hangok. Mindig elbűvöl, hogy ennyi elég is. Noto képes megteremteni ezekből és egy búgó loopból egy önálló univerzumot. Blue Byte avantgárd, skizoid világában megfér egy fuvola, kezdő basszusos hangtöredékei mindenféle sivításokkal, kelepléssel. Mindennek, annak ellenére, hogy az egészet kimosta egy mosógépben, mégis van egy bája. Az antiangyalarcú Panacea egy nagyon ismerősnek tűnő felvételt maratott meg valami savval, és ami megmaradt, azt megregulázta egy menetelős ritmussal. Consume & DJ Pedofile se ígér semmi jót, amikor átnyújtja rádió- és filmfelvételek hangjából, és egy nagyon erős gitárzenéből és más finomságokból összegyúrt névjegyét.

Körülbelül itt kellett volna vége lennie ennek a lemeznek. A meglehetősen gyilkos darabok után Robert Babitzhoz menekülhetünk, de azt javaslom, hogy itt kapcsoljuk ki a lemezjátszót, mert kell egy kis pihenés, hiszen még hátra van négy felvétel. A Steel, a selymes Andi Mellwig és a lemezt záró Kerosene alatt lehetne pihenni egyébként, ha nem lennének túl izgalmasak ahhoz, hogy elaludjuk. Viszont az Arno Peeters által jegyzett szerzemény kipihentebb embert igényel. Emberünk filmekből vett izgatott amerikai párbeszédet mázolt be talán azzal a borzalommal, amiről ilyenkor a filmekben beszélni szoktak.

A harmadik lemezen jönnek a meglepetések: a Techno Animalal valami olyasmi jött be, ami ismerve Justin Broadrick Godfleshes tendenciáit, nem túl meglepő. Drum and bass kicsit másként. Persze a filozófus DJ-nek, Spookynak is itt a helye. Spooky újra bebizonyítja, hogy a DJ-k Ligeti Györgye. Pluramon és M. Behrens eminensen egy ismeretlen mikrovilág feltérképezői. Egy zajos, japános intro után Ryoji Ikeda, letisztult világának megfelelően, egyedülálló módon csupán egyetlen, szinte már fájó, rendkívül magas szinusz hangot használt darabjához. Achim Wollscheid szintén egy tiszta, effekt nélküli, változó sebességű fapálca keltette kattogással mutatkozott be. Szerintem, ez egyébként vicc volt. Az Ultra Red felvételét laptopzenei hangok, eltorzított és tiszta kürthangok, ciripelések, majd egy bűnügyi film zenéjét idéző basszusgitár és megremegtet hangok uralják. A három lemezen egyedül Scanner volt az, aki saját hangját/beszédét felhasználta. Scanner érdeklődése az utóbbi időkben a privát szféráról a városok zajának feltérképezése felé irányult. Talán erre utalnak az általa sorolt londoni és más angliai helyszínek, melyeket egy halk és elnyújtott hangfátyolra rögzített. Dean Roberts harangszerű hangokat társított meglehetősen rendezetlen apró, fémes csörömpöléshez. Kouhei Matsunaga Masami Akitaval megerősítve nem az jelenti, hogy mindenféleképpen valami extrém zajzene lesz a végeredmény. Nem, szó sincs erről, zaj az van bőven, de strukturáltan, ritmusok közé szorítva. A felvétel egy lassan hintázó hangnak köszönhetően még altatósra is sikeredett egy kicsit. Az egész lemez lezárását Szepanski Thomas P. Heckmannra bízta. Heckmann szállított is egy kissé szentimentális, de mégis rendben lévő ambient darabot.