Csupa zaj, de semmi komoly.

A lemez egy igen súlyos, széttorzított basszuslooppal indít, majd felismerhetően elektromos gitárból származó, ám alapos distortion-kezelésen átesett dallam kapcsolódik be. Aztán megszólal a TR-808-as, és egy perc alatt a csodálkozó hallgató előtt egy szvinges (!) alapokra épülő punk-rock dal bontakozik ki, csak éppen olyan zajszinten, ami az ipari zenében is ritkán hallható. A következő szám hasonlóan széttorzított punk és/vagy rock'n'roll-szösszenet. Aztán egy rövid és teljesen fölösleges átmenet után (Electronic wind, az, ami a címe) egy minimal techno opus-következik, amelyben a loop ismét egy agyontorzított elektromos gitárból származik.

És ez így megy végig az egész lemezen: felismerhetőek az eredeti hangszerek (gitár, TR-808, moog!), ugyanakkor Fred Bigot csak úgy tobzódik a torzítók használatában. Amivé pedig mindez összeáll, az a legtöbb esetben egy-egy punkos lendületű rock'n'roll-szám, vagy éppen egy kis techno. Szórakoztató, magával ragadó dalocskák, igazi bulilemez, már ha a bulizó társaság nem retten meg a nem éppen a szórakoztató zenékből ismerős effektarzenáltól.

De éppen ez a lényeg. Annyira megszoktuk már, hogy a zajok az elidegenedett, durva, fenyegető vagy éppen absztrakt zenék kellékei közé tartozik, hogy rendkívül üdítő hallani, ha egyszer valaki egy másik oldalukat fedezi fel: hogy hogyan tehetnek elevenné egy egyébként önmagában valószínűleg meglehetősen lapos rock-dalt. Ezért aztán a lemez azon túl, hogy szórakoztató, még akár tanulságos is lehet.

Persze az a veszély is fennáll, hogy hamar kifárad, hogy huszadszorra már nem olyan szórakoztató, mint elsőre; illetve hogy néhány szám nem működik (mint ahogy a 43 perces album második felében van is néhány gyengébb darab). De itt legalább ez bele van építve a zenébe, nem úgy, mint oly sok, az örökkévalóság felé kacsintgató opusznál, amiket még hamarabb is elfelejtünk, mint ezt a mókás kis lemezt, ami nem akar több lenni, mint ami.