Alapvetően egy poplemez, tizenöt nagyszerű dallal (dalocskával), de mégis több ennél: az első hallgatás „kellemes” kategóriájától minden újabb tesztnél egyre feljebb jut, és ha a „zseniális” jelzőt még nem is érdemelte ki tőlem, már nincs messze tőle.

A Solex név Elisabeth Esselinket takarja, aki amellett, hogy énekes és multiinstrumentalista, egy amsterdami lemezbolt tulajdonosa. Dalaiban merít is valószínűleg hatalmas lemezgyűjteményéből. A hip hopos alapú, ugyanakkor az átlagosnál jóval összetettebb és rafináltabb dobok mellett fúvósok, gitár, szájharmonika, miegyebek hallhatók, a sanzontól a country-n át a régi idők szórakoztató zenéjéig mindent megidézve. Viszont dicséretre méltó tartózkodással használja a manapság oly sokat hallott „puttyogásokat”. És persze emellett hallható Elisabeth éneke: nem kiemelkedő, de kellemes hangja van, amit azonban jobban használ, mint sok „jó hangú” énekesnő. Gyakran valami trükkel olyanná varázsolja, mintha valahonnan távolról kiabálna.

És ezzel már el is értünk a lemez „titkához”: az igen kellemes dalokat az teszi izgatóvá, hogy a hangszerelés leheletfinoman, de mindig meg van borítva egy kicsit. Csak a dob állandó, a többi hangszer csak akkor szólal meg, ha kell neki, mégsem dobcentrikus a lemez. Az ének kezelése is sokrétű. Ráadásul a szövegek nem sorokra tördeltek, a dallamok viszont igen, ez újabb feszültséget visz a zenébe.

Annak ellenére, hogy tele van jobbnál jobb ötletekkel a lemez, Elisabeth mégsem szeret bele ezekbe, és hamar befejezi a számokat ahelyett, hogy minél több bőrt lehúzna egy-egy szellemes fordulatról. Ez a dicséretes (és manapság mintha egyre kevésbé előforduló) visszafogottság eredményezi, hogy a tizenöt szám mindössze negyvenkét percig tart. De furcsa módon nem is kívánok többet, ennyi ideális.