A 2006-os, 8. Making New Waves fesztivál - röviden összefoglalva - nagyon unalmas volt; az unalmat csak néha törte meg egy-egy, általában legfeljebb csak mérsékelten szórakoztató showműsor.

A koncepció a különféle művészetek közti érintkezések bemutatása volt; illetve az újfajta érzékelők, eszközök használatának feltérképezése (hogy e kettő között pontosan mi is az összefüggés, az számomra nem derült ki; mint ahogy az sem, hogy miért pont a Digitális hidak elnevezés alatt futott mindez). És ezzel már ott is vagyunk, hogy mitől és hogyan volt unalmas a fesztivál: az előadók mintha azt gondolták volna, hogy ahhoz, hogy érdekes zenét csináljanak, elég, ha valami újfajta technikát használnak - ráadásul az "újfajta" szót a legtöbb esetben csak idézőjelek között lehetett érteni, hiszen ha a konkrét technika olykor új is volt (még csak ez sem mindig igaz), az elv minden esetben több évtizeddel ezelőtti törekvésekben is megvolt már. Ami persze csak akkor gond, ha az újszerűséget önértéknek tekintjük, de úgy tűnt, hogy itt annak kellene tekintenünk. Olykor egészen meglepő volt, hogy mennyire nem ismerik a fellépők azt a tágabb környezetet, amelybe belépnek és amely befolyásolja alkotásaiknak nem csak az értelmezését, hanem egyáltalán, újdonság-értékét - és, komolyan mondom, ez még a jóindulatú megközelítés, mert azt is feltételezhetnénk, hogy igenis ismerik a saját közegüket, nevezetesen az ún. kortárs zenét, és ott igenis mindez így helyes és újszerű, és ennél többet nem is kívánnak. Vagyis ha a fesztivál válogatása reprezentatív volt, akkor a "kortárs zenével" kapcsolatos legrosszabb előítéleteket igazolta: nevezetesen hogy az unalmas és belterjes. (Valami hasonlót gondoltam a tavalyi Making New Waves.hu-ról is, csak magyar keretek között. Viszont, ha már a korábbi fesztiváloknál tartunk: a 2004-es MNW-n Michel Waiswisz koncertje és a STEIM interaktív kiállítása megmutatta, hogy hogyan lehet újfajta vezérlőkkel tényleg izgalmas zenét létrehozni. És David Moss olyan kérdéseket dolgozott fel akkor igen szórakoztató formában, amelyekről sajnos az idei fesztivál egyetlen fellépője sem gondolkodott el, nemhogy a zenéjébe beépítette volna a tanulságokat.)

Ehhez kapcsolódik az is, ahogy ezek a zenészek a hallgatókkal kommunikáltak. Úgy tűnt, hogy teljesen hiányzik belőlük az, ami evidens például a popzenében, de nem csak ott: hogy törődnek a hallgatókkal, hiszen tudják, hogy végső soron ők döntik majd el, hogy amit hallanak, az értékes-e vagy sem. Az általános hozzáállást (néhány kivételt leszámítva) így lehetne összefoglalni: vagy valaki "belül van" a körön, "a kortárs zene értője" és akkor automatikusan értékelnie kell, ami történik - vagy kívül van, és akkor nem érdekes, hogy mit gondol. Az addig teljesen rendben van, ha egy zenész mondjuk csak olyanokra számít, akik elfogadják, hogy zajok is lehetnek egy zenemű legitim hangjai; hogy a számítógép is lehet hangszer; a szerzőnek nem kell mindent elterveznie, hanem használhat véletlenműveleteket is stb., stb. - de semmilyen közös alap sem garantálhatja a sikert, csak kiindulópont, ahonnan még meg kell tenni a nagy lépést, és megnyerni a hallgatót: és a Making New Waves fellépőinél éppen azt nem tapasztaltam, hogy ennek tudatában lettek volna.

Hasonló hozzáállásról árulkodott a fesztivál kommunikációja, különösképpen az előadások előtt osztogatott lapok ismertető szövegei, melyek nyelvi minősége egyébként gyakran egy nyersfordítás szintjét is alulmúlta. (A kedvencem a következő: a Visual Kitchent "a belga VJ-történet egyik első úttörőjeként tartják számon" - kíváncsi lennék, kit tartanak számon a belga VJ-történet második vagy ötödik úttörőjeként. De bőven voltak egyszerűen hibás vagy értelmetlen mondatok is a papírokon.) Ilyesféle mondatokra gondolok: "Az előadás az okozat és a hatás érzéki játéka, amely kizökkenti, majd újra szinkronizálja a nézőt környezetével." Még ha jóindulatúan el is fogadjuk, hogy van ennek értelme, a jelentése akkor is olyannyira általános, semmitmondó és semmire sem kötelező, hogy megintcsak egy rossz alternatívával nézünk szembe: vagy mindenestül elfogadjuk és bólogatunk, vagy ugyanígy mindenestül semmitmondó hablatynak nevezzük, és akkor megint ott találjuk magunkat a "kortárs művészetet" en bloc elutasító értetlenek táborában. Tessék határozott, tehát vitatható állításokat tenni akár a lehető legabsztraktabb nyelven, és akkor a kritikának, az elutasításnak és az elfogadásnak is normális tere nyílik - ha nincs mit (normálisan) vitatni, akkor marad az unalom, az üres elfogadás vagy az üres elutasítás. És ez nem csak a szövegekre, hanem a zenére is érvényes.

Mielőtt az egyes koncertekre rátérnék, röviden szólnék a vetítésekről: az "absztrakt" képek aligha okoztak bárkinek meglepetést, aki akár egyszer is kinyitotta a "vizualizáció" ablakot a Winampben (vagy bármely megfelelőjét bármely lejátszóban), és akkor már azt is érintettem, hogy mekkora újdonságnak számíthat (önmagában) az, hogy a képek reagálnak a zenére; a lelassított, elmosott, effektezett álló- és mozgóképek pedig szintén több, mint ismerősek voltak.

A szerdai nyitókoncerten, mely a Ko kon nashi névre hallgatott, Michael McInerney shakuhachin játszott, a színpad bal szélén pedig hatan gubbasztottak ugyanennyi laptop mögött. Kénytelen vagyok hosszabban foglalkozni ezzel a fellépéssel, mert indításképpen rögtön az egész fesztivál legrosszabb, az elviselhetőség határán túllévő előadása volt ez. Nagyjából felváltva hallhattunk egy-egy shakuhachi-szólót és egy számítógépes részt, melyek egyaránt, bár más-más módon teljesen jellegtelenek voltak: elnyújtott, meditatívnak szánt hangok egymás után a fúvósból, illetve szürke, minden koncepció nélkül egymásra és egymás mellé került úszások a számítógépekből. Nehéz eldönteni, hogy melyik volt rosszabb: az esemény- és gondolattalan gépi zene, vagy McInerney produkciója, ami láthatóan ki akart fejezni valamit - de csak láthatóan, vagyis következtetni lehetett arra, hogy miről volna itt szó, de e következtetésen túl semmi más nem maradt a néző számára, hiszen a zenész nem gondolkodott el arról, hogy hogyan is kellene kifejeznie (átadnia) az "üzenetet". Valamilyen közelebbről meg nem határozott, mondjuk, hogy "keleti", "mély" "meditatív" állapotra utalt már az az ünnepélyes, más szempontból viszont nevetséges mód is, ahogy belépkedett, a csúcspont pedig az volt, hogy egy kis kamerával felszerelt és mikrofonnal kihangosított ecsettel egy kört rajzolt egy fehér lepedőre, és ezelőtt és -után a földre borult. Adott esetben ez a cselekvés tényleg lehetett volna jelentés- és jelentőségteljes, de ehhez megfelelő környezetre lett volna szükség: ebből itt csak annyi maradt, hogy felismerhettük, hogy kör, leborulás, tehát egyszerűség, mélység satöbbi. A művészet soha nem működött a "felismerem, mi megy végbe a művészben - én magam is átélem, amit ő" recept szerint, és éppenséggel a modern avantgárd mozgalmak nagyjai tudtak erről nagyon sokat.

Az első előadás számítógépes hangjainak teljes izgalommentessége több más koncerten is jelen volt. Jasch számai arra épültek, hogy egy-két (önmagában is elcsépelt és idegesítő) hangból álló részletet ismételgetett és variált fantáziátlanul; a záró nap Hidak című koncertjének (pusztán internetes kapcsolatban megkomponált - hogy mik vannak!) darabjai a strukturálatlanság határán poroszkáltak; a breakbeatből indult belga Eavesdropper olyan electronicát produkált, ami még a műfaj fénykorában is csak harmadvonalbelinek számíthatott volna. A workshopokat záró koncertek közül is volt néhány ilyen, és még amelyek fel is vonultattak jó ötleteket, izgalmas megoldásokat (Rubik Ernő, Nagy Ágoston, Bóbics Diána, Siska Ádám, illetve Bartók György, Bolcsó Bálint, Horváth Balázs, Joó Mira, Kai Niggemann, Laczkó Júlia), azok is legalább kétszer olyan hosszúak voltak, mint amennyi anyag bennük volt.

A bevezetőben azt írtam, hogy volt néhány show-jellegű előadás - ezen azt értem, hogy néhányszor az újfajta érzékelők, vezérlők működtetése látványos, a zenélés hagyományos mozgáskészletébe nem tartozó cselekvéseket kívánt a színpadon tartózkodóktól. Ha azonban mindebből nem következik izgalmas zene, valamint nincs izgalmas vagy legalább releváns, átélhető kapcsolat a mozgás és a technikailag belőle születő zene között (ha az összefüggés megmarad azon a szinten, hogy tudjuk, hogy a mozgás valahogy hanggá lesz) - akkor mindez megmarad a show, a (cirkuszi) látványosság szintjén.

Ez volt a helyzet az S.S.S. (Sensor_Sonics_Sights) trió esetén is: Laurent Dailleau theremint használt, Cécile Babiole pedig két érzékelő fölött tartotta és néha megmozgatta a tenyerét - semmivel sem lettünk volna szegényebbek, ha ehelyett egy potmétert mozdít meg, és az így irányított képek is rendkívül fantáziátlanok voltak. A figyelmet kétségkívül Atau Tanaka vonta magára a karjaira erősített BioMuse érzékelőkkel: egy darabig érdekes is volt, ahogy nagy beleéléssel mozgatta nem csak a karjait, kezét, de egész felsőtestét. Az így generált, kaotikus zörejek és a thereminből származó hideg hangok azonban meglehetősen szűkös kereteket szabtak, amin belül csak a koncentráció, az intenzitás növelésével lehetett volna szerintem igazán jó zenét létrehozni. Ez igazából egy, a végén igen zajossá vált számban sikerült, a többi inkább fárasztó volt, mint erős.

A Hallható fény "multimédia előadás táncosokra, lézersugarakra és élő elektronikára" arra épült, hogy két pontból rengeteg zöld lézersugár terítette be legyezőszerűen a teret (és sajnos a nézők szemébe is belevilágított), és a különféle darabokban más és más hatást váltott ki, ha a két elismert táncos, Ladányi Andrea és Horváth Csaba megszakított bizonyos nyalábokat. Mivel kizárható, hogy a rengeteg teljesen egyforma sugár közül tudhatták volna, hogy melyiket melyik darabban milyen funkcióval ruházták fel, működésük voltaképpen arra korlátozódott, hogy elindítottak közelebbről nem ismert folyamatokat, felugrálva vagy éppen leguggolva vagy olykor a fénysugárba belelépve. Eközben pedig olyan mozdulatokat adtak elő, amiket mindenki jól ismerhet, aki akár egyszer is látott "kortárs tánc"-előadást. Mindez tehát nem tartogatott túl sok izgalmat, inkább elvonta a figyelmet a zenétől, ráadásul nagyjából ugyanez az eredmény jött volna létre, ha mondjuk véletlenmódszerekkel (mint például anno Cage) határozzák meg azokat a paramétereket, amiket most a lézersugarak vezéreltek. A darabok túlnyomó része egyébként meglehetősen kaotikus volt, olykor élvezetesen, máskor inkább fárasztó módon; maradandó élményt egyik sem hagyott.

Pamela Z, a műsorfüzet szerint "a fesztivál sztárvendége" produkálta a legtisztább értelemben vett show-t, legalábbis néha, amikor nem ragadta el a meggyőződés, hogy ő igazából az emberi hangról szóló konceptuális "polifonikus monooperát" ad elő. Jó pillanataiban szórakoztatóan használta ki a számítógépes technikát és a vetítést csakúgy, mint sokoldalúan képzett hangját; máskor azonban a ripacskodás, illetve másfelől a nem túlzottan eredeti és ezért nem is izgalmas "fogalmi" megközelítés irányába térült el. Egy jobb fesztiválon a középmezőnyben lett volna a helye, itt sajnos az övé volt a legjobb produkció.

Mari Kimura fellépésén a show kissé talán meglepő módon a maga hagyományos, klasszikus zenei formájában is megjelent, vagyis a hangszeres virtuozitásban. Hallhattunk például egy olyan, általa írt darabot, amelyet a hegedű egyetlen húrján játszott el (mondani sem kell: ez aztán semmilyen esztétikai minőséget nem garantál). És másfelől ott volt show-elemnek a GuitarBot gitárrobot, amely kétségkívül viccesen nézett ki, amikor a több, egymás mellé helyezett gitárnyakon úgy szaladgáltak fel-alá a pengetők, hogy beleremegett a szerkezet; és egy darabig a hangja is érdekes volt, csak néhány perc után vált idegesítővé. A gép olyan gyorsan tud játszani, ahogy ember nem; a rajta megszólaló darabok azonban nem tudták ezt a tulajdonságát zenei értékké változtatni. A mélypont pedig Frances White: The Old Rose Reader című darabja volt: ha valaki nem hinné, hogy létezhet "kortárszenei giccs", akkor hathatós cáfolatot kapott.

Mari Kimura utolsó előadott darabja, Conlon Nancarrow: Toccata hegedűre és elektronikára két nagy tanulsággal is szolgált, ezért ezzel fejezném be ezt a beszámolót. Nancarrow gépzongorára írott darabjaival vált híressé. Most a gépzongora szólama felvételről szólt, ehhez hegedült hozzá Kimura tényleg elképesztő gyorsan - akkora ovációt kiváltva a közönségből, hogy a művésznő újrázott. Azért elgondolkodtató, hogy egy kortárszenei, és éppen az újfajta vezérlőket a középpontba állító fesztiválon az egyetlen dolog, ami igazi lelkesedést váltott ki, a lehető leghagyományosabb, mi több, a legjobban mediatizálható zenészi (sportemberi) "teljesítmény" volt. Ennél is fontosabb, hogy Nancarrow darabjai tényleg képesek olyan minőséget teremteni, amit csak gépzongorával lehetett létrehozni. Egyszerre mechanikusak és közben energikusak; hallható, hogy pontosan megtervezett rendszer szerint épülnek fel, mégis a káosz határán mozognak. Izgalom, eredetiség, a technikai lehetőségek valóban kreatív felhasználása - mindez kizárólag ebben a felvételről bejátszott Nancarrow-darabban volt meg az egész fesztivál alatt.