2004-ben már a harmadik Dis-Patch fesztivált rendezte a Belgradeyard Soudsystem gárdája; a négynapos (október 7-10-ig, plusz kísérő események) fesztivál mindegyik estéje egy-egy tematikus válogatás volt, más és más helyszíneken - amikor ott voltunk, teltházzal, vagyis becslésem szerint alkalmanként nagyjából két-háromszáz nézővel. Az első napról, mely az Electro-acoustics nevet viselte, lemaradtunk; a másodikról (Bass Terror! - szólt a nem túl szerencsés elnevezés) pedig nem érdemes túl sokat írni. Kid606 már többször is járt Budapesten, Philip Quehenberger pedig később jobb koncertet adott nálunk. A Sofa Surfers-tag DJ, I-Wolf tevékenysége kimerült a "rendes" fellépőkre váró közönség untatásában. A T. Raumschmiere & Band fellépésére voltam a leginkább kíváncsi, de sajnos unalmas és érdektelenül, kicsit szánalmasan előadott punk-kliséken kívül semmit nem nyújtottak (olykor némi technos beütést, de ez sem segített rajtuk).

A harmadik nap elnevezése Visual Music, ami egy meglehetősen külsődleges elemet emelt ki, bár ennél szorosabb volt a kapcsolat a fellépők között: mindannyian az electronica-nak nevezett műfajban alkotnak. A helyszín a belgrádi Kortárs Művészetek Múzeuma, egy jellegzetes épület: ahogy az "avantgárd" "modernitást" a nyomasztóan fantáziátlan szocialista építészet elképzelte. Viszont nagy az aulája, van hely a vetítésnek és egy hosszú asztalnak hat laptoppal, és jól is szól. Épp csak hangulata nincs. A négy fellépőből csak három jött el, a Twine betegség miatt elmaradt, pedig rájuk lettem volna leginkább kíváncsi.

Icarus

Az Icarus az előtérben kapható egyik CD-jén kis matrica tudatja, hogy Manitoba szerint a duó ötszáz évvel jár kora előtt - hát szerintem ez nagyjából 510 éve lehetett volna igaz, ugyanis az Autechre feltűnése óta a dallamos zene és az apróra szétdarabolt hangminták avantgárd forrasztgatása nem igazán nagy újítás. Persze az ilyen számítgatások, méricskélések (ki mennyire aktuális a trendekhez képest) akkor merülnek fel, ha a zene nem kínál olyan értékeket, amelyek felülírnák a primitív "evolúciós" megfontolásokat. Az Icarus esetében pedig pont ez volt a helyzet. A szétesett, dallamtöredékeket, ritmusforgácsokat és ki tudja, milyen egyéb hangokat használó részek még egy darabig érdekesek voltak, és csak idővel váltak unalmassá. Később pedig egyre ismerősebb ritmusok kezdtek feltünedezni, és egységbe fogták a hangfolyamot. Ez két okból sem volt szerencsés: egyrészt a majdnem-breakbeatek lehúzták az anyagot, másrészt a töredezett részeket utólag a puszta intro hálátlan, alárendelt szerepébe kényszerítették. A vetített felvételek (utcaképek, szemét, hattyúk, egy helyre lerakott kamera képei) is csak az avantgárdabb részekhez tudtak hozzátenni.

Wang Inc.

Az olasz Wang Inc., vagyis Bartolomeo Sailer kiadott már lemezt a Sonignál, a Bip-Hopnál, az Autechre előtt lépett fel Olaszországban. Nos, fellépésén kiderült, hogy mennyire nem számítanak az ilyesféle életrajzi adatok, valamint az olyan hangzatos szlogenek, mint hogy a Wang Inc. "küldetése a musique concrete hangjainak behozatala a pop- és dance-kultúrába." Valójában meglehetősen szimpla technot hallhattunk, ami csak egy kicsit volt "intelligens", pont annyira, hogy zavarjon, hogy többnek akar látszani annál, ami valójában. A konkrét zenét pedig erdőben felvett hangok jelentették volna, amiket, ha nagyon arra figyelt az ember, tényleg ki lehetett venni, csak minek. A Saul Saugatti által szolgáltatott vizuális rész hosszú expozíciós idővel felvett, elmosódott fényképek váltogatására, kvázi-animálására épült. Kicsit zavaros mondanivalója szerint az erdő jobb és szebb hely, mint a város - ezért kár volt ennyi energiát belefektetni.

Rechenzentrum

A Rechenzentrum volt az abszolút "sztár" a mezőnyben, és bizonyította is: megérdemelten az. Marc Weiser az előző két fellépőhöz képest középúton jár: a kifinomult hangszobrászat és a rámenős táncoltatás kellő arányban keveredik zenéjében. A fellépésen bebizonyosodott, hogy nem véletlen, hogy Lillevan Pobjoy is tagja a Rechenzentrumnak. Két laptoppal szolgáltatott vetítése a legprofibb volt, amit valaha is láttam: mindent maximális színvonalon tudott, amit valaha kitaláltak a műfajban, a ritmikusan változó absztrakt geometriától az elmosódott, sejtelmes szekvenciákon át az újrakevert, meg-megakasztott filmrészletekig. Kettejük teljesítménye valóban együtt adta ki a minden igényt kielégítő végeredményt. Ugyanakkor éppen ezért volt hiányérzetem is: egy régóta ismert, bejáratott műfajra vonatkozó igényeimet kielégítették, de ennél többet nem nyújtottak. Profizmus a csúcson, és túl kevés lélek; tökély sokféle területen, és kevés egyéniség. Nagyon sokan vannak, akik szeretnének pont ilyet csinálni, és csak azért nem jön össze nekik, mert technikailag nem állnak az ő színvonalukon. Pedig a lemezeknek (főleg a John Peel Session címűnek) vagy egyénisége, törékenysége, intimitása.

Marc Weiser egyébként csak nagyon ritkán nyúlt a laptophoz; főként a gombokat csavargatta, és Kaos Paden játszott. Az ő és Kid606 előző napi fellépése alapján úgy tűnik, a Kaos Pad legalább egy szempontból a hagyományos hangszerekhez hasonlít (sőt: miért ne neveznénk őt magát is hangszernek): ugyan úgy tűnik, rengeteg lehetőséget kínál, mégis, praktikusan, használat közben főként egy bizonyos fajta játéktechnikákat hív elő. Nagyjából a következőt: miközben szólnak az alapok, egy-egy sample bekerül a tárba, az előadó effektezi, dobálja, sűríti, szabdalja. Nem csak a rajta való játék látványosabb, testi mozdulataival a hagyományos hangszerkezeléshez közelebb álló, hanem az általa preferált struktúra is közelít a rég megszokott kíséret-szóló felépítéshez. Ami persze nem baj; lehet választani a kevésbé látványos és talán kevésbé élő(nek tűnő) laptop-fixírozás és a kötöttebb lehetőségeket kínáló, de a közönséggel elevenebb kapcsolatot engedő egyéb eszközök között. (Bár persze a szembeállítás túl merev: hova sorolnánk például Kid606 fellépéseit?)

Colleen

A fesztivál negyedik napja a Jazz-Not-Jazz nevet viselte, és talán ez volt a legszellemesebb, legérdekesebb válogatás abból a szempontból, hogy a puszta műfaji egybeesésen, formai hasonlóságon túl egy zenei hagyomány továbbélését, megjelenési formáit, mutációs lehetőségeit vizsgálta meg. Hogy mi volt ebből (még) dzsessz, és mi (már) nem az, talán mindegy is; és noha a négy koncert közül csak egyet mondanék valóban sikeresnek, mégis, három is mondott valami érdemlegeset a dzsessz hagyományáról.

Talán a legkevésbé Colleen koncertjén látszódott, mi is a köze a dzsesszhez, de azért lehetne amellett érvelni, hogy igenis van; ha nem ebben a programban hallom, nem jutott volna eszembe, így igen, és ez válogatást dicséri. A fiatal francia lány angolul kommunikált a közönséggel; noha az elején úgy tűnt, zavarban van, később lezseren és mégis kedvesen hülyézett le valakit, aki a közönségből megkérdezte, mi is az a hangszer, amit a kezében tart és mesél róla (a legközönségesebb furulya volt). Rokonszenves jelenség tehát, és zenéje is építene valami ilyesmire: személyességre, intimitásra. De annyira mégsem erős, hogy ezeket a minőségeket valóban felvegye magába, inkább csak látszik, hogy erre törekszik. Mindenféle akusztikus hangszeren (számonként általában egyen) játszott egyszerű dallamokat vagy dallamszerű hangszőnyegeket, amiket aztán az effektpedál segítségével loopolt (esetleg enyhén torzított), és hozzájátszott újabb rétegeket - hallottunk már jó néhány ilyet, még ha legtöbbször nem is láttuk élőben a folyamatot, ahogy a loopokat feljátsszák. A Dis-Patch honlapja által idézett kritika ilyen jelzőkkel illette: "törékeny, érzékeny, szépséges"; hát nem tudom, lehet, hogy én vagyok az érzéketlen, de számomra néha közelebb járt az "unalmas"-hoz.

Dictaphone

Nem csak a nap, hanem az egész fesztivál mélypontját a német Dictaphone duó jelentette. Néhol zajokkal "kísérletivé" fazonírozott downtempo alapok komoly képpel elővezetve, hozzá klarinétimprovizációk, amikről tudni lehetett, hogy nagyon hangulatosnak szánták, hangulatuk viszont egyáltalán nem volt, elvesztek a semmiben. A közönség jó része élvezte, elkapták szépen a ritmust, és onnantól már az vezette őket. Ez azon is jól látszott, hogy kétszer-háromszor is volt olyan kiállás, amiről ugyan üvöltött, hogy itt még nincs vége a számnak (pl. a dallam nem ért vissza az alaphangra, márpedig annyira nem volt ez "kísérleti", hogy ilyesmi megtörténhessen), a közönség mégis mindannyiszor tapsolt. Ha zenész lennék, és ez történne velem, mindenképpen elgondolkodnék: ha ennyire nem veszik azt, hogy még nincs vége a számnak, akkor lehet, hogy nem is azt hallgatják, amit játszunk, hanem csak azokra a sablonokra reagálnak, amiket felidézünk? De nem, a Dictaphone tagjai láthatólag meg vannak győződve arról, hogy ők komoly, eredeti művészetet alkotnak. Az ilyesmi általában jobban elszomorít, mint a művészettől távol álló, de a "puszta" szórakoztatni vágyást legalább őszintén vállaló produkciók.

Chicago Underground Trio

Nem érdemes mélységes következtetéseket levonni abból, hogy egy főként elektronikára építő fesztivál legjobb koncertjét egy alapvetően a hagyományos hangszerelést használó trió adta; és hogy legrosszabb számaik nekik is pont azok voltak, amikben számítógépeket is bevetettek - legfeljebb azt a meglepő tanulságot vonhatjuk le ebből, hogy nem az eszköz számít (nahát!). A Chicago Underground Trio-ról van szó, amelyben a mindenféle CU-formációkat vezető Rob Mazurek trombitáson kívül Noel Kupersmith basszusgitáros és Chad Taylor dobos szerepel. Mindhárman rendkívül tehetséges, technikás zenészek, de ezt nem fitogtatták: egy-két szólót leszámítva nagyon összefogott, koncentrált zenekart hallhattunk.

Soha nem voltam dzsessz-rajongó, talán azért, mert a műfajnak késői, kiüresedett, az "értő" közönség elkápráztatására kifejlesztett (kitenyésztett) változatával találkoztam először. Mindig csodálkozva olvastam azokat a huszadik század első feléből származó leírásokat, melyek a dzsesszt mint megzabolázhatatlan, lázító, a közönséget eksztázisba ejtő zenét írták le; lehet, hogy az én hibám is, hogy nem tudtam ezt átélni ezt azokon a felvételeken, koncerteken, amiket hallottam. Mindezt csak azért említem, mert a CUT koncertje volt az első életemben, amelyen átéreztem, milyen is lehetett annak idején a dzsessz-őrület. Magával ragadó, öntörvényűen kavargó, áramló zenét játszottak. Kicsit ugyan úgy hangzik, mint egy lemezre ragasztható matrica reklámszlogenje, de azért leírom: a CUT a groove új meghatározását keresi. Mindig újra nekilendülő, idegen szabályoknak nem, csak a saját törvényeinek engedelmeskedő lüktetés tartotta össze a három zenész játékát. Bizonyára adódik egy olyan megközelítés, amely ezt az "élet lüktetéseként" azonosítja, és nem azért nem indulnék el ebbe az irányba, mert félek a nagy szavaktól, hanem mert úgy érzem, túlságosan gyorsan köti össze valami nem-zeneivel ezt a nagyon is (sőt, talán: hangsúlyozottan) zenei jelenséget.

Jellemző, hogy azok voltak a koncert leggyengébb részei, ahol valamilyen előre adott szabályt, ritmusképletet is beemeltek, ami általában akkor történt, amikor a hangszerek mellett a számítógépet is használták: az innen bejátszott zajok nem tudtak szervesen beépülni a zenébe, a ritmusok pedig tévútra vitték. Kicsit hasonló volt a helyzet az új, háborúellenes Slon lemez Protest című számával, ami talán a közérthetőség (a propaganda) kedvéért támaszkodott ismert képletekre. (A közönség egyébként rendkívül lelkesen reagált, amikor Rob Mazurek bejelentette, hogy most egy "fuck you, Bush"-szám következik - ez mindenesetre meglepett; nem biztos, hogy jót tesz a zenének, ha ilyen dolgok befolyásolják a fogadtatását, függetlenül attól, hogy hogy ítélem meg egyébként a Bush-ellenes propaganda politikai tartalmát.)

Belgradeyard Sound System

A fesztivált az alapító-szervező Belgradeyard Sound System zenekari felállásban adott koncertje zárta. Két laptopon és elektronikus bőgőn előadott műsoruk ugyanaz volt, mint amit Budapesten is láthattunk: free jazz-lemezekről vett hangminták sűrű szövedéke, erőteljes, rafinált ritmusokkal és a jellegzetes húzós dzsesszes basszussal. Kétségkívül nagyon profin összerakott, gazdagon rétegzett zene ez, de ha kicsit távolságtartóan vizsgáljuk, akkor nagyobb a füstje, mint a lángja, vagy úgy is mondhatnánk: kicsit felületes. Érdekes az ötlet, ügyes a megvalósítás, de mintha túl könnyen vennék: túl hamar elviszik az eredeti hangzású, de lényegét tekintve ismerős tánczene irányába. A mélység hiánya főleg a lassú számokban észrevehető - mint ahogy szerintem már az is gyanús, ha ilyen könnyen adja magát a "lassú szám - táncos szám" szembeállítás.

Lehet egyébként vitatkozni azon, hogy mennyire szerencsés, hogy a fesztivál szervezői rendszeresen fellépnek a saját rendezvényükön; most azonban nagyon a helyükön voltak. Ha még nem is teljes értékű, de attól még érdekes választ adnak arra a kérdésre, hogy mit lehet manapság kezdeni egy olyan nagy és megkövülni hajlamos hagyománnyal, mint a dzsessz. Például szétszedni és apró darabkáiból valami újat összerakni.