Először is szeretném leszögezni, hogy természetesen jó és fontos dolognak tartom, hogy ilyen fesztiválok vannak, hogy magyar „kísérleti” zenekarok, zenészek bemutatkozhatnak. Az Utolsó Idők fesztivált kiemeli a nem túl sok, de azért már nem is nagyon kevés ilyen típusú rendezvény közül az, hogy a Budapesti Őszi Fesztivál kereteiben zajlott. Ez azért örvendetes, mert ezzel a hivatalos kultúra mintegy elismerte a (mondjuk így:) underground elektronika létjogosultságát, kvázi beemelte a „fontos” művészetek közé. (Eleddig a „komolyzenén” kívül főként a dzsessz és a Bahia-közeli, valamint az amúgy is fesztiválkedvenc zenekarok szerepeltek a BÖF zenei programjai között.) Sajnálatos azonban, hogy ez egyáltalán nem érződött a közönség összetételén; csak olyan embereket láttam, akikről azt lehetett feltételezni, hogy akkor is eljönnek, ha ez nem BÖF-rendezvény.

Mindazonáltal úgy gondolom, hogy ártalmas provincializmus volna az „örüljünk, hogy van” elv alapján más, enyhébb esztétikai elbírálásban részesíteni a fellépőket. Egyrészt érthető az a megfontolás, hogy például azoknál, akik jól bejáratott, kissé már megcsontosodott „nyugati” stílusokat játszanak, más elbírálást alkalmazunk, mint egy külföldi produkciónál; azonban ha a „már azt is értékelni kell, hogy van ilyen nálunk is”-elv elnyom minden ettől független kritikai észrevételt, az a zenei élet és ítélet kóros torzulásához vezet.

Mindenekelőtt magáról a helyszínről és a rendezésről ejtenék néhány szót. Úgy gondolom, hogy az, hogy este nyolctól reggel nyolcig tartott a fesztivál, rettenetes. Nyilvánvalóan rossz ez a nézőknek, hiszen arra kényszeríti őket, hogy a fizikailag szinte lehetetlen fennmaradás és a valamiből (sok mindenből) való kimaradás között válasszanak. Talán még nagyobb udvariatlanság ez a fellépőkkel szemben, hiszen azok, akik mondjuk tíztől hajnali kettőig léptek fel, jóval nagyobb esélyt kaptak arra, hogy odafigyelő közönség előtt játszhassanak. Ha valaki egy kicsit is komolyan veszi a zenét, akkor tudja, hogy pont ezek a produkciók az átlagosnál jóval nagyobb figyelmet, koncentrálást követelnek a befogadótól. (Én megpróbáltam mindent végighallgatni, de az utolsó néhány fellépőnél már csak az az érzésem volt, hogy ennél sokkal jobban kellene figyelnem, de egyszerűen nem bírtam, fél- vagy teljes álomban.)

Végezetül, ha figyelembe vesszük, hogy mindez a Budapesti Őszi Fesztivál programjaként az átlagosnál kicsit nagyobb figyelmet kapott, akkor azt kell mondanom, hogy a be nem avatott külső szemlélő olyan következtetéseket vonhatott le pusztán a rendezvény maratoni voltából, amik a lehető legártalmasabbak a „szcéna” szempontjából. Nevezetesen valami olyasmit gondolhatott, hogy ezt a zenét csak az elszánt és a beavatott fanatikusok hallgatják - holott jó volna, ha inkább azt sugallnánk, hogy a „kísérleti zajzene” élvezete kívülállók számára sem valami elérhetetlen dolog. Jó volna, ha legalább az időpont megválasztásával nem tántorítanánk el azokat, akik nem tartoznak a biztos látogatók közé. (A „kísérleti zajzenei fesztivál” meghatározás egyébként a belépőjegyen szerepelt; a programfüzet és a honlap elektronikus zenéről ír.)

Ismerve a szervező The Corporation néhány korábbi munkáját, valamint olvasva a site leírásait, bevallom, a tér berendezését illetően sokkal rosszabbra számítottam. Noha szinte minden megoldás ismerős volt már, összességében kellemes, érdekes, böngészhető és vitára ingerlő volt a helyszín mint művészeti egész. Jó, hogy vitára ingerelt, de most ebbe nem mennék bele, csak két megjegyzés: egyrészt nagyon fontos volna legalább egy helyesíráshoz értő embert keríteni, aki a tobzódó vessző-, egybeírási és kötőjelezési és egyéb hibákat kijavítja, mielőtt nyilvánosságra kerülnek. Mivel ez esetben a „nyilvánosság” részben a BŐF programját böngésző értelmiség volt, ezt különösen fontosnak tartom, hiszen ők óhatatlanul ezek alapján a szövegek alapján alkotnak képet a magyar zene számukra egyébként aligha ismert szeletéről. (Gondolom a homályos megfogalmazásokra való hajlam kiirthatatlan a Corp. tagjaiból - bár nagy gyakorlatom van „nehéz” szövegek olvasásában, sok esetben fogalmam sem volt, hogy mit akarnak.) Másrészt el kellene kerülni még a látszatát is annak, hogy valaki azt gondolja: a világ minden csúnyaságáért és kellemetlenségéért a politikusok, a tévé, és leginkább a gonosz George W. Bush felelősek. Nem mintha nekem bármelyik túl szimpatikus volna, de kizárólagos hibáztatásuk olcsó és veszélyes demagógia, ráadásul esztétikailag sem túl izgalmas.

A DJ-fellépések helyén, a „Darálóban” nem sok időt töltöttem, a továbbiakban „A Tűznek Tava” helyszínről lesz szó. Itt a fellépőket egy vékony függöny választotta el a nézőtértől. Ez a szeparáció sok mindent implikál, ami nem biztos, hogy minden fellépőre érvényes volt - de legalább volt hely a vetítésre. Csak éppen minek: előzetes félelmeim itt beigazolódtak. Közhelyes, vagy csak elcsépelt, vagy akár nevetségesen elavult megoldások, semmi más (nevetségesen elavultnak egyes számítógépes animációkat találtam, amik mintha a kilencvenes évek elejének techno-klipjeiből léptek volna ki).

Két olyan fellépő volt, akikkel szemben komoly kifogásaim vannak. A nyitó Ko.ozminauta (vagy Kozminauta) borzasztó ambientet játszott; nem csak hogy teljesen kilógott a fesztivál profiljából, ettől függetlenül sem állta volna meg a helyét egyetlen rendezvényen sem. Csak teljesen közhelyes fordulatokat használt, azokat is meglehetősen gyenge, legjobb esetben közepes színvonalon megoldva.

A The Corporation meglehetősen népes kollektíva, de számomra úgy tűnik, hogy a zenei önreflexió teljesen hiányzik belőlük. Ellenkező esetben ugyanis tudniuk kéne, hogy ez a produkció még nagyon messze van attól, hogy színpadra érett legyen. Amit hallottunk tőlük, az nagyjából arra emlékeztetett, mint amikor az ember először kaparint a kezébe mindenféle hangmanipuláló eszközt, és belefeledkezik a használatukba. Aki már próbálta mondjuk a Sound Forge-ot, az tudja, hogy órákig lehet szórakozni a különböző effektekkel, de ezek a „kísérletek” a legtöbb esetben (teljesen indokoltan) legfeljebb a winchesterig jutnak. Tipikusan ilyen volt például, ahogy a visszhanggal „játszottak” - tudni kellene, hogy nyilvánosságnak szánt produkcióban az ilyen kézenfekvő megoldásokkal csínján kell bánni. De említhetném azt, ahogy a végén egy-egy hangmintát daraboltak és loopoltak, vagy a ritkán megszólaló „progresszív” hangzású gitáros bontogatást. A „lebegő”, ambientes részek (fuvolával, érdekesnek szánt effektekkel) még tartalmaztak értékelhető gondolatokat, a groove-os vagy éppen (industrial)-technos „beindulások” annál elcsépeltebbek voltak. Ráadásul mindezt nagyon-nagyon hosszan: az önkritika itt sem érvényesült.

(Egy zárójeles fellépőről csak zárójelben: TH_Anatol idejében egy volt Corporation-tag is számítógép mögé állt, és néhány percben bemutatta, hogy több stílusban is próbálkozik mostanában, értékelhető eredmény nélkül.)

A többi produkció számomra két különböző kategóriára volt szétválasztható. Voltak olyanok, akik egy-egy jól bejáratott műfajt játszottak, egy-egy számos lemezről ismerős zenei nyelven szólaltak meg. Ezzel nincsen semmi gond, főként, ha ez a vállalás és a szándék: ilyenkor az ember azt mondja, hogy ezt akarták, ezt is teljesítették. Más kérdés, hogy a számomra izgalmas, érdekes zenék ennél többre vállalkoznak - még akkor is jobban érdekelnek ezek, ha az eredmény nem lesz tökéletes. Érdekes módon a jól azonosítható stílushoz kötődő zenék egyben azok voltak, melyekben minden erőlködés nélkül fel lehetett fedezni az „utolsó idők”-koncepció nyomait.

Ha ezek a csoportok mondjuk öt vagy tíz éve lépnek fel, akkor teljes lett volna az elragadtatásom. Hiszen akkoriban választott műfajaik sokkal kevésbé voltak ismertek Magyarországon; megoldásaik így nem lettek volna ismerősek. Manapság már, mikor jóval több zene hozzáférhető, úgy érzem, hogy egy bizonyos fokú zenei műveltség birtokában néhány hatásos fordulat könnyebben tűnhet hatásvadásznak. De ez, úgy tűnik, csak bizonyos mértékben reflexív zenehallgatás esetén működik így - és általában elmondható, hogy a magyar közönségnek szüksége van még arra, hogy elsajátítsa az ehhez szükséges műveltséget. (Bizonyára sok embernek nincs erre szüksége, de most inkább kulturális beidegződésekről, szokásokról beszélek, mintsem egyes emberekről.)

A Fineartsmusic mostani fellépése industrial dark ambientként kategorizálható. Tényleg sötét és hatásos volt - más kérdés, hogy a fentiek szerint a rám tett hatást túl sokszor semlegesítette az az érzés, hogy mindezt már sokszor hallottam, ha nem is pont ugyanígy, de majdnem. Mintha régebben mást, többet vállaltak volna.

Az Interzone Inc. ennél is egyértelműbben jár el: ők bizony hiperzajos, darálós-táncos industrialt játszanak, gitárral, torzított énekkel. Ezt akarják, ezt csinálják, a maga nemében teljesen jól működik. A kialakított hangzás teljesen egységes, mondhatni sűrű és monolit, bár úgy érzem, hogy egy kicsivel nagyobb változatosság nem menne az egységesség rovására. Ezen kívül még néhány szám dramaturgiáján éreztem némi javítanivalót: ha túl hamar eljut a csúcsra, akkor nehezebb tartani a feszültséget, lekötni (sokkolni) a hallgatót.

Az Idealisten a technos struktúrát használta: érdekes (és érdekesnek szánt) hangokkal töltötték meg a jellegzetes építkezést az ambientes úszásoktól a ritmikus fokozásig és vissza. Az IDM-nél keményebb, helyenként izgalmas, helyenként túlzottan kiszámítható zenét játszottak.

Ami a számomra izgalmasabbnak tűnő zenéket illeti, kevés valódi felfedezéssel szolgált a fesztivál; jobbára olyan művészek koncertjeit élveztem a leginkább, akiket már régóta amúgy is a magyar élvonalba tartozónak gondolok, többségük pedig többé-kevésbé rendszeresen fel is lép. Két kellemes kivétellel találkoztam.

A viszonylag korán fellépő TH_Anatol olyan hangokkal dolgozott, amik távolról nagyon furcsának tűntek, kicsit jobban odafigyelve azonban kiderült, hogy ismerősek: kaparászások, csiszatolás, szoftverek hangüzenetei, fújások, fúvós hangszerek mellékes, hibás hangjaira emlékeztető nyikkanások (mint utólag megtudtam, ezek például szívószálból származtak). Mindezeket teljesen kaotikusan rendezte el, egymástól elkülönítve, szétdobálva. (Eddig jobbára digitális zajokkal hallottam hasonló stratégiájú felvételeket.) A fellépés végére egy kicsit jobban összeállt mindez, humoros hatásokat is beemelt. Ez a zene először megzavar és meglep, ami szerintem pozitív dolog - de hogy igazán jó-e, azt egyszeri hallgatás után nem lehet megállapítani.

Az utolsóként fellépő, három fős Alergische Platze a holtfáradt vagy éppenséggel alvó kemény magnak zenélt, finom és érdes zajos textúrákat mozgósítva, az ambientes nyugodtságon túl, a kemény, bántó hatáskeltésen innen - igazán jó volna őket normális körülmények között hallani.

Az utóbbi időkben három Nicron-fellépést hallottam, és már a szegedi Ultrahangos fellépésen is meglehetősen kemény, mondhatni agresszív volt - most még ezen is túltett. Érdekes, hogy nagyjából hasonló hangokat használ, mint régebben, és a megtervezettség, kimunkáltság érzete sem csökkent, és közben mégis ösztönösebb, támadóbb. Például míg régen a magas, tiszta hangok őriztek egyfajta „absztrakt” jelleget, most nyilvánvalóbb bántó hatásuk.

Tigricset szerencsére elég sokat láthatjuk, úgyhogy fellépése alatt inkább pihentem; amire figyeltem, az túlságosan szétesettnek tűnt, és ezt mondta róla ő is.

Prell szinte minden fellépése, amit eddig láttam, teljesen más volt, noha mindig felismerhető, mi több: változásai, arcai érezhető összefüggésben állnak egymással. Őt nem használták a műfajok, ellenkezőleg: ő használta fel azokat a maga céljaira. A technos lüktetés mint egy alárendelt és uralt hatáskeltő médium jelent meg néha a tömör, nagyon erős, csúszkáló zajkötegek között. Időkezelése egyedi volt, és nagyon élő: lemezen bizonyára túl sok, aránytalan lett volna, de élőben pont ezért működött - megtisztító hatású. Igazán megérdemelt volna egy olyan közönséget, amely alkalmas állapotban van arra, hogy alaposan próbára tegyék.

XRC és Krist_K pedig figyelni képes közönséget igényelt volna. Az előbbi laptop-zenéje, amennyire követni tudtam, példaszerűen változatos volt: hol nagyon okos, hol egész kemény (noha teljesen másként, mint az est legtöbb fellépője), hol játékos. Az ő fellépése alatt hallatszott be egyedül a Darálóból a techno, ami nagyon zavaró volt.

Krist_K gitárja mellé egy laptopot is hadrendbe állított, és úgy tűnik, zenéje logikusan indult új irányba, megtartva mindazt, ami régebben jó volt benne. Sajnos nem tudtam már annyira figyelni, hogy akár csak a magam számára ítéletet alkossak arról, hogy pontosan merre indult, és meddig jutott, de félálomban ígéretesnek tűnt.

Ha a két, színpadra éretlen fellépő kimaradt volna a programból, a maradék tíz pedig két napra oszlik el, izgalmas fesztivál kerekedhetett volna ki az egészből; a műfajfüggő és műfajfüggetlen zenék megfelelően összeválogatva akár párbeszédre is léphettek volna egymással - a dömping viszont éppen hogy nem a párbeszéd irányába mutat. Ha a pénz nem volt elég erre, akkor határozott szervezői fellépéssel, koncepcióval kellett volna megrostálni a programot. Az, hogy nem így történt, ha a fellépések értékéből nem is von le, az ezekből összeálló fesztivál befogadásánál, értékelésénél igenis komoly negatív tényező. Hiszen egy fesztivál több (lehet), mint koncertek együttese, és az Utolsó idők esetében erre a szervezők komoly hangsúlyt is fektettek.

Két link az eseményről: 1, 2