Volt a nyolcvanas évek (nyugati) zenei világában néhány olyan (rock)zenekar, amely 5-6 évvel az után, hogy - kis túlzással - már körülötte forgott minden, itthon is kellő ismertségre tett szert, főként az azóta elvörldmjuzikosodott Marton Lászlónak és az akkor virágzó fanzine-kultúrának köszönhetően. Csak hármat említenék, nem is teljesen véletlenül: Sonic Youth, Swans, Spacemen3. Közülük csak az utóbbihoz volt szerencsénk Budapesten, közelebbről a Lyukban, valamikor a 90-es évek elején. Ami pedig az első kettőt illeti, őket, aki tehette külföldön próbálta elcsípni. Tartottam tőle, hogy így lesz, de ezzel együtt is nehezen fogadom el, hogy tíz évvel később még mindig ott tartunk, hogy egy már nálunk is bevett műfajhoz tartozó zenekart, amelynek jelentősége és művészi ereje minden bizonnyal csakis az előbb említettekhez mérhető, nem hallhattunk itthon élőben. Az okok természetesen számosak - és még csak aktuális konkrétumoktól sem mentesek, ám erről majd később -, ezeket most mindenki sorolhatja magában.

Pedig úgy tűnik, hogy nem csupán a kritika, hanem a közönség is elismeri a kanadai zenekar erényeit. A GSYBE! mellett az izlandi Sigur Rós (mindkét kollektíva kis kiadónál van, ám így is több tízezer lemezt ad el világszerte) az a név, akiktől a független (értsd: a zeneipartól kellő távolságot tartó) zenei szaksajtó hangos, akik emblematikus és nagyhatású, reménykeltő előadói a mai zene egy szegmensének. Talán majd, talán öt év múlva begyűrűzik hozzánk is a GSYBE! zenéje. Ami, valljuk meg nem nagy ötleten alapszik: végy öt gitárt, két dobot, egy csellót és egy hegedűt, add oda egy kommunára emlékeztető társaságnak, akik ki szeretnék zenélni magukból fájdalmaikat és gyönyöreiket.

Bécsbe nem csupán a zenekar híre, de lemezei is eljutottak, így nem volt véletlen az, hogy már a koncert előtti hetekben arról szóltak a tudósítások, hogy a jegyek vészes gyorsasággal fogynak. Itt tehát nem kellett különösebb hírverést csapni a zenekar számára, jött a közönség magától, mint a nyáj a misére, és ennek megfelelően egy rossz szóval sem lehet illetni őket. Bár a zenekar legalább egy órát késett, kellemes zsivaj töltötte meg a termet, az emberek kíváncsian kémlelték a színpadot teljesen benépesítő hangszereket, a rengeteg gitárt és vonósokat, az asztalnyi méretű effektkészleteket. Mindehhez a hangzó hátteret egy, a Szarvasvadász jó félórás esküvői jelenetében hallható orosz kórusműre emlékeztető darab adta. A színpad első vonalában három szék helyezkedett el, kettő a két szólógitárosnak és egy a csellósnak, a második - már álló vonalat - a két basszus- és egy harmadik szólógitáros, valamint egy hegedűs képezte, míg a leghátsó traktusban a két ütős fészkelte be magát. Pár perc alatt mind a kilenc zenész elfoglalta helyét, majd egy kis beszélgetéssel fűszerezett hangolás után - miközben a többi zenész még szöszmötölt a madzagjaival, húrjaival és effektarzenáljával - az elől ülő két gitáros elindította az első opuszt. A puha pengetéshez hamarosan csatlakozott a hegedűs lány és a xilofon, aztán alig hallhatóan a dob és a többi gitárok. Az otthonos klubszituáció, és az ugyanilyen közvetlen megszólalás ellenére a közönség az első hangok felcsendülésére elhalkult, és teljes csendbe burkolózott. Gyönyörű pillanat. A tavalyi dupla lemez nyitószáma egyre intenzívebben haladt előre, korbácsolva fel egyben a hangerőt is, majd végtelen hosszúságban pengő, levitáló hegedű hangok képeztek újabb alapot arra, hogy a kompozíció újabb, magasabb, még magasabb pontra jusson és érjen véget körülbelül 20 perc után.

A zenekar profi módjára hozzáfogott a következő darabhoz, s húzta addig a bevezetést, amíg a szakadt húrjait ki nem cserélte a központi helyen ülő szólista. Közben peregtek a képek a vásznon, nagyvárosi, európai és amerikai nagyvárosi képek, amiken a hatalmas, rideg épületek domináltak. A hideg rengetegben csupán egy-két ember volt látható: anya kislányával, egy önkívületben magábaroskadó koldus, akit érdeklődve, de távolról, hosszan bámul egy járókelő. Egy reménytelenül magányos és magára maradt világ képei, amik megrendítő atmoszférát teremtettek a zenével együtt. A két órán keresztül ható, húsz perces kompozíciók segítségével felfokozott feszültség nem mindennapi szónikus és földi mennyországot és finom kínt teremetett az ott lévők számára. Nem csoda, hogy az extatikus két óra után senki nem hagyta annyiban, nem akart beletörődni abba, hogy ez is véget ér egyszer. Nem tudom, hogy máshol, hogyan volt (minden bizonnyal ugyan így) de ott Bécsben, turnéjuk utolsó állomásán szerintem a zenekart csodatevő szentté avatta a hálás közönség. És, amit fontos elmondani ezzel kapcsolatban: ehhez nem szükséges az sem, hogy halálosan pontosan játsszon a zenekar (nem is játszott mindig úgy), és nem azért, mert a kilenc zenész közt elvész egy-egy elvétett hang (nem vész el), hanem mert, ha a dolog szívből jön, tehát igaz, akkor az hat, még akkor is ha egyenetlen itt-ott. A kitartó taps hatására visszaszállingóztak a meggyötört zenészek, akik újra felpörgették magukat, széken ülve, ringatózva szédülésig, ájulásig. Egyszer, kétszer majd harmadszor is. Újabb húszperces éteri repülőutak következtek, s így maga a ráadás egy teljes értékű egy órás előadássá állt össze. Három óra instrumentális zene, három óra földi űrutazás, ami körülbelül egy Swans, Sonic Youth, Spacemen3 és Labradford alkotta négyszögnek a kellős közepével egyenlő. Egy olyan produkció, amilyet a négy sarokponttól eltekintve mástól nemigen hallottam korábban. A Szarvasvadász dramaturgiája, lassan nővekvő belső feszültsége, majd hirtelen kirobbanó dinamikája és ennek eszköszei a kiterjedt képek és azok intenzitása egyébként szépen modellezi a GSYBE! zenéjét. Aki ismeri a filmet az tudja miről beszélek. A zene ugyanakkor nagyon bensőséges, és személyes. Nem vitás, a zenekar a szív húrjait, a közönség szívének, zsigereinek húrjait szólaltatta meg, látomást - egy másik filmrendezőtől idézve - a szeretetáradat látomását és érzését teremtette. És ezt nem, ezt nem lehet lemezről megtapasztalni, csak sejteni valamit abból, amiről igazából ez szól. Földhözragadt voltom ellenére lassan be kell látnom, hogy spiritualitásról beszélni nem butaság. A zenével kapcsolatban legalábbis biztosan nem. Ha van Isten, akkor az szereti ezt a lélekemelő, mélységgel és magassággal bíró zenét.

És bármennyire nincs ez kedvemre, ráncigáljuk le magunkat a földre: a szeretetáradat Budapesten elmaradt, annak ellenére, hogy a zenekar kifejezett kérésének elegettéve a koncertszervező cég megpróbált egy fellépést szervezni itt nálunk, a Trafóban is. Hátha legközelebb több szerencsénk lesz.

Képek még...