Linzre, mint hívó szóra, gondolom a többségnek a húszegynéhány éve elindított Ars Electronica ugrik be. Innen, több száz kilométerről nem úgy tűnik, hogy ezen túl - és ugye szó sincs arról, hogy az Ars Electronica egy zenei rendezvény lenne - különösebben kiemelkedő muzikális élet zajlana a Szeged méretű kisvárosban.
Azonban a szeptemberi elektronikai szüret után, októberre egy újabb európai léptékkel mérve is kiemelkedő, kétnapos, majd' tisztán zenei seregszemle készülődött, ami az előbbi kijelentést cáfolni látszik.
A két nap a Stop.Spot címet kapta, a helyszín pedig a város szívében lévő kortárs művészeti központ az O.K Centrum volt, ahol az épületen körbefutó fényreklám a koncerteket két színpadon is hirdette.
Az egyetlen dolog, ami aggodalommal töltött el, az az volt, hogy a két színpadon, ha nem is párhuzamosan futóra, de egymásbaérőre szerkesztették a programot. Így, jó előre egy prioritás listában gondolkodtam, hogy ki az, akiről nem késhetek le és nem is hagyhatom ott korábban egy másik, szintén ígéretes kedvéért. Nem igazán vagyok barátja az ilyen választási kényszereknek, különösen akkor nem, ha a két eseményt 20 méter és negyed óra választja el.
Aztán újra kiderült, az élet mindig egy kicsit más, mint az elmélet. Elrendezi a dolgokat, viszonylag elfogadhatóan.
A program mindkét napon nyolc előtt indult, s az első napon igyekeztem is úgy befutni, hogy még kényelmesen legyen időm körülnézni. Ez annyira sikerült, hogy annak ellenére, hogy már csak félóra volt a megadott kezdéshez képest, rajtam kívül szinte csak a személyzet volt jelen. Szóval volt időm terepszemlére, sőt még egy családi vacsorára és fürdetésre is. Ami a terepszemlét illeti: nem hittem a szememnek. A két terem, két teljesen különböző méretet is jelentett. A nagyterem úgy 200 - 250 főre lehetett kalibrálva, a kicsi pedig a maga 20 ülőhelyével inkább szobának tekinthető. Ennél még a videós terem és a két masszázsszoba is nagyobbnak bizonyult (merthogy ezek is voltak). Ettől irigység és keserűség öntötte el a szívemet. Mármint attól, hogy ennyi emberre számítanak, és hogy megengedhetik maguknak azt, hogy két napon keresztül világszerte elismert és még ismeretlen, de külföldi művészeket húsz embernek léptessenek fel.
Jóllehet ennyire azért nem volt rossz a helyzet, a nagyobb nevekre - ami így leírva elég nevetségesen hangzik - ennél nagyobb volt az érdeklődés, de ami a hallgatóság számát illeti, különösebben nem vigasztalódtam később sem.
A kezdés mindkét estén egy DJ páros megalázó feladata volt. Megalázó azért, mert jóformán nem volt hallgatóság, s töredelmesen bevallom, miután belekóstoltam, én sem különösebben fárasztottam magam azzal, hogy kövessem, mit művelnek. Sajnálom, ez van. Egyébként sokszor nagyon is úgy tűnik, és ezúttal is, azért vannak/voltak a koncertek előtt DJ-k, hogy ne legyen csend. Márpedig, szerintem, nem kell mindenáron zajongani. Ha ez egy fontos és érdemes produkció, akkor úgy kellene szervezni, hogy méltó figyelmet kapjon. Szóval megalázó ez a bemelegítő programnyitó lemezpörgetés, habár, lehet, hogy DJ-k ezt máshogy gondolják.
Ami a nézősűrűséget illeti, az nem volt sokkal rózsásabb az ő jócskán megnyújtott programjuk után sem, igaz a kisteremben "teltház" előtt kezdhetett az első csapat.
A Tape laptop, analóg szintetizátor, akkordion, trombita és más apróbb, de annál szebb hangú hangszerek orkesztrája. Kellemes, nyugodt hangvételben, hosszan vezetett kompozícióik a változatos és szokatlan hangszerpárosítások ellenére viszonylag homogénnek tetszettek. Nagyon meghitt, remek alaphang a későbbiekhez.
Mire átértem Vita - vagyis Mikael Stavöstrand a "svéd blokk" következő fellépője - már a nagyteremben nyomta laptopról az ütős klubtechnót az ekkor is még csak mutatóban jelen lévő hallgatóságának. Ezek többsége is csak érdektelenül álldogált és csupán néhányan bólintottak az ütemekre. Újra elborult az agyam. Ezt a luxust! - gondoltam. Erre a jó érzékű minimalista technódiszkóra egész Budapest beindult volna. Itt pedig mintha semmi sem történne a két méter magas basszusládák árnyékában. Amint ezen morfondíroztam, valami kontakthibás kábel folyamatos siseréssel járult hozzá az összhangzáshoz, a dobok nem álltak le, viszont Mikael kétségbeesetten és hiába próbálta megtalálni a hiba okát. Közben ment a zene, számomra kellemes egységben a szándék nélküli zajokkal, és ekkora már a beszivárgó emberek is ráéreztek a zene zamatára. Nem úgy a Mille Plateaux-nál friss lemezzel jelentkező előadó, aki sajnos ellenvéleményen volt. Emiatt rövid párperces kényszerszünet következett. Miután kicserélték a rakoncátlankodó kábelt, a zene a korábbinál még elementárisabb dinamikával indult újra, annyira, hogy azt gondoltam, ha kellene nekem ennek produkciónak a felvétele, akkor innentől, de minden áron. Technó felsőfokon, de sajnos már újra csak a jóformán üres teremnek, hiszen a közönség a szerelés alatt kioldalgott a büfébe. Szerencsétlen, de számomra ígéretes kezdés a másnapi folytatás előtt.
Újra a kisterem, ahol egy álló(szoba)lámpa, álló fények, és ezúttal álló hangok vártak. A szintén svéd Sheriff két tagja mintha csak saját nappalijában adott volna koncertet. Kis csoda az építőelemeire végletesen lecsupaszított rock, ami mellett még a közönség lélegzése is harsánynak tűnt. Suttogó gitáriskola (abból is az első lecke), kattogós, suhanós dobkísérettel. Nagyon szimpatikus együttes, olyan zenével, amire érdekes módon eddig senki nem gondolt, hogy működhet. Sheriffék annyira csak a dalok alapjaiban gondolkodnak, hogy erről a legtöbben azt gondolnák: ez kevés. Megálltak ott, ahol mások elkezdik, egy rockszám vázánál. Nem építenek rá semmit, ami ehhez hozzáadna, és egyben elvonná róla a figyelmet, csupán elindítják, hagynak időt az akkordnak és a dobütemnek, hogy zeneként, dalokként érvényt, létjogosultságot szerezzenek maguknak. Ha ének volt, ritkán, akkor is csak egy sort morzsoltak, például: God has mercy on you/God has mercy on you/God has mercy on you....
Talán ők voltak az egyetlenek, akiknek a produkciója nem bírt volna már el egy kétszer ekkora teret, mintha zenéjük csak egy szűk, fejméretű űrt lenne képes betölteni. Mint ahogyan rákattanunk egy akkordra, és azt imamalmozzuk magunkban. Na, ilyen monomániás, idiótának tetsző fiatalok ezek is, akik aztán ebből egy egész lemezt tudnak kiadni.
Emésztésre nem volt idő, hiszen már Andreas Fragel javában nyomta.
A német bohém külsejű úr, közönség híján a küzdőtér közepére húzta a hangszerparkját, és belecsapott. Ám nyomhatta bár Mr. Fragel bármilyen forrón is a szokatlan szintialapú groovejait, táncolhatott bármennyire is önfeledten pultja mögött, a sarkokban álldogáló és beszélgető emberek mintha észre sem vették volna, hogy valami történik a teremben. Pedig az esszenciális dobokra egyre sorra szédületes melódiák helyeződtek, és a maestro számról számra bizonyította freestyler mivoltát. Kábé ennyi, nem több. Úgy tűnt, hogy rajtam és két-három más emberen kívül legalább ő jól szórakozott. Ennek ugyan ellentmondani látszik, hogy azonnal összepakolt és elhúzta csíkot, szemben a fellépők többségével, akik egész este az O.K Centrumban lézengtek.
A veteránnak számító holland Goem - akik nélkül a mai zenei szintér minden bizonnyal nem olyan lenne mint, amilyen - rendes volt és bevárta, amíg a nagyterem elcsendesedik.
Alapjáraton ugyan áthallás nem volt, de ők mintha direkt csak a hangerő töredékét kérték volna, tehát fenn állt a veszély. Az egyébként is, a csupán élőben dolgozó, értsd lemezeket is élőben rögzítő trió tulajdonképpen egy "műhelymunkára" és nem koncertre invitálta a hallgatóságot. Talán korfüggő, de biztos zenefüggő is, hogy mindannyian ülve maradtak, míg a hasonló koncepcióval rendelkező fiatalabb fellépők mind állva vitték végig a programjaikat.
A Goemnél a kiindulás minden alkalommal egy elektronikus ropogás, kattogás, amit effektek és mintavételezők segítségével gyúrtak, görgettek, duzzasztották. A hangfolyamot szelíden, és magabiztosan terelgető zenei bűvészmutatványt a székekről a földre és a csöppnyi előtérbe szorult hallgatóság tapssal és kurjongatással köszönte meg. Jó hangulatú, kényelmes, és persze felettébb szórakoztató hangfabrikálásban volt részünk. Láthatóan nem feszülnek már az idegeik, könnyeden és légiesen, a jelenlévőkre kilesve, tanárosan vitték végig az ötven percet. A végén pedig ováció, amit mind hátradőlve, fülig érő mosollyal zsebeltek be. Igazán finom prezentáció, olyan, amilyet vártam. You want some more? - kérdezték. Yeaahh! - volt a válasz, és hamarosan indult is a következő hangőrlés élőben, amit természetesen nem hagyhattam ott, s így csupán csak az utolsó pár számot csíphettem el a hazai Texta MCs hiphop parádéjából. Különösebben nem bánom, hiszen egy mukkot sem értettem volna belőle. A zenére meg épp addigra hangolódtam rá, amire befejezték. Annyi azért átjött, hogy egy, a közönség soraiból beugrott, teljesen beindult kissrác nyomta a legjobban a szöveget, és mutogatásban is ő volt a legkúlabb. Na és még az, hogy erre az időre már megtelt a terem kalimpáló gólemekkel. Köztük a következő fellépővel, az Afro Punk Corporation polóban feszítő
Mike Ladd-del és dobosával, akik teljesen belelkesültek a hiphop ritmusoktól és attól, hogy az osztrák emszík mikrofonhoz engedték a kiscsávót. Nos, ebben a forró hangulatban a mellettem álló két New York-i megkonzultálta, mi is legyen a programjuk. Egy biztos, egy classic intro-ban megegyeztek, és ez fel is került a cetlire.
Ahogy a Texta befejezte, Mike ledobta bomberdzsekijét, elindította a szemplert és a dobossal együtt birtokba vette a színpadot, akarom mondani a termet és abban a fülcsatornákat. Egyszerre vezérelte gépesített kíséretét és vezényelte dobosát, aki halálpontos ütéseket mért a bőrökre. Nem túlzás, ha azt mondom, a főnök egy James Brownba oltott Joe Strummer, igazi színpadi figura, még igazibb hipnotikus tehetséggel. Egyszerre sármőr és nekikeseredett fekete. Zenéje erőlködés nélkül merít szinte az összes underground vonulattal rendelkező műfajból. Hiphop, punk, electronic, rock, technó, blues, spoken word. Úgy mindegyik, hogy közben egyik sem. Egy időben húzta magához a mikrofonját, leste félszemmel werklije kijelzőjét, ütötte a taktust és szambázott. A kellően felpörgetett közönség hangulatát tovább korbácsolták az energikus élő dobok, a masszív szemplinghangok és Ladd rigmusai. Jó félórája mehetett a produkció, amikor egy csapat filarapper valami miatt úgy érezte, itt az ideje, hogy ők is mikrofonhoz jussanak. (Ezzel már próbálkoztak az osztrákok után is. Sikertelenül.) Az állítólag német társaság, akiknek előző nap volt fellépésük az egyik helyi klubban, felnyomultak és mohó tekintettel lesték, mikor kaparinthatnák meg a hatalmat. Persze az amerikaiaknak nem lehetett ismeretlen ez a hiphopos attitűd, és amint véget ért az aktuális opusz, készségesen szóhoz is engedték jutni az önjelölteket. Bár ne tették volna! A fickók abszolút nullák voltak. Miután az amerikai dobos is átadta a helyet csak tétlenül álltak, véget ért a tudományuk, végül Ladd megszánva őket, maga ült be a dobok mögé. A helyiek többsége pedig a korábban már bizonyított fiúcskát bátorította, hogy ő sokkal jobban csinálja, mint ezek a paprikajancsik. És tényleg. Ha valamiért nem bánom, hogy ezek a seggfejek tönkretették Mike Ladd fellépését, akkor az ez a kissrác volt, aki újra bizonyíthatott.
A linzi hős németek még tökölődtek egy kicsit, de szerencsére lekeverték őket. Persze nem vették magukat észre és egymást dicsérgetve, boldogságtól sugárzó arccal, elvonultak a büfébe, ahol megbeszélték, hogy micsoda frankó csávók is ők.
Már jócskán elmúlt éjfél és még hátra volt az utolsó fellépő, a francia Fred Bigot, alias
Electronicat. Rövid átszerelés és mikrofonpróbát kellett kivárni, amit nem tudtam mire vélni, hiszen a pulton ezúttal is a szokás berendezések voltak láthatók. A megritkult társaságnak éjfél után két óráig kellett várnia, hogy megtudja, mit is tud az erősítés. Beszámolók szerint a végletekig eltorzított csattanó vagy döngő ütemek, a gitár és a szinti; a lüktető, pulzáló elektroboogie még a három szinttel lejjebb lévő bunker-szerű alagsorban is érezhető volt, ha hallható nem is. Remegett a beton. Szó szerint: superpowernoisedisco. Csakhogy az igazi diszkóhoz ének is jár ám! És hölgyeim, uraim, bármilyen hihetetlenül hangzik is, az esztrád mozgású Fred egyszer csak megvillantotta mikrofonját és fojtott hangon, mintha csak egy bárban lennénk, lágy énekével még kerekebbé formálta eddig is meglehetősen egyedi zenei univerzumát. Ennyire perverzül élvezetes zenét talán még soha nem hallottam élőben. Észveszejtő, földrengető másfélórás záróprodukció!
Aztán irány az ágy.
Másnap már kényelmes voltam, inkább pihentem a következő hangmaraton előtt és csak a DJ-k után érkeztem. Pedig lett volna mivel tölteni az időt, hiszen az előző napi zenei kínálat egy komplett lemezbolttal bővült, ahol körülbelül 20 évnyi fizetésemet ott tudtam volna hagyni.
Az első egy óra ezen a napon újra svéd színekben telt. Az előző nap Tape-pel fellépő Andreas Berthling a kisteremben, most szólóban, laptoppal. Azon túl, hogy kevés ritmussal, jelentős mennyiségű zajjal dolgozott, nem sok minden maradt meg zenéjéből. Alapvetően nem volt semmi gond vele, de nem váltott ki belőlem különösebb érzelmeket. Igazából nem is tudtam ráhangolódni, aminek az lehetett az oka, hogy kicsit féltem, hogy lemaradok a másik teremben készülődő Porter Ricks-ről.
De lehet, hogy nem kellett volna annyira készülnöm rájuk. A meglehetősen jó nevű, Thomas Köner és Andy Mellwig alkotta duó egyvégtében szofisztikált ritmusai élvezetesek voltak, ám kimértek és szenvtelenek is. Továbbgondolt, táncolható tempójú, de nem táncoltatós poszt-technó. Ha valamitől érdekes volt, amit csináltak, akkor emiatt, a kissé szokatlan mutáns jelleg miatt. Sajna a két zenész nem tűnt különösebben lelkesnek, hogy a színpadon vannak, sőt inkább fáradtnak láttam őket. Ezen túl csakúgy, mint előző nap, nem is voltak valami sokan ebben a korai órában. Mintha igyekeztek volna gyorsan lenyomni a programot. Újra megerősödött bennem, hogy Thomas Köner szóló munkái azért sokkal, de sokkal fontosabbak, mint ez a projekt. (És egy kis kulturális ajánló, mely - szerencsére - hamarosan aktualitását veszti, de akkor majd kiműtjük innen: Thomas Köner egyik fellépője lesz a VIII. Szünetjel Fesztiválnak, csakúgy, mint a fenti Goem tagjai, akik Kapotte Muziek-ként mutatkoznak majd be. Egyikőjüket sem szabad kihagyni!)
A nemrégen Izlandról Hollandiába költözött Stilluppsteypa már a kisteremben várta nyugodtan, hogy megérkezzen a közönség. Nem hiába, esetükben jócskán kicsinek bizonyult a helyiség. A legalább tucatnyi lemezzel rendelkező trió tagjai meglepően fiatalok, még mindannyian huszonévesek lehetnek. Az az általánosságban is megfogalmazható probléma, hogy a zenével így-úgy foglalkozók kiszámítható és aktuális trendekhez, hangzáshoz igazodnak, egy cseppet sem igaz a Stilluppsteypa-ra, akik egy órán belül annyi ötlettel állnak elő, hogy azzal nem lehetett betelni. Fogalmam sincs, hova sorolhatnánk azt, amit ők művelnek. És nem azért, mert percről percre alakult zenéjük. Őket hallgatva az egyetlen állandó, az a folyamatosan plafonmagas adrenalin szint, ami a hallgatóban létrejön. A három ember három látásmód, hallásmód és vérmérsékelt. Legalábbis ez látszik valószínű magyarázatnak. Szerencsés együttes. Egyórás programjuk megállás nélkül zakatolt, lebegett, úszott és pörgött. Ráadásul, ők nem fukarkodtak a hangerővel, adott pillanatokban itt is rendesen remegett a talaj az ember ülepe alatt, kellemes és fájdalmasan szép hanghullámok simogatták az idegpályákat és belső szerveket.
Hátborzongatóan emelkedett zene, antishow-jellege ellenére, hangjait tekintve a legsokkolóbb előadás, amit a fesztiválon hallottam, pedig már eddig is, és ezután is jöttek még meglepetések. Ezeket is figyelembe véve, a Stilluppsteypa egységes, erőteljes, emóciókat ébresztő, egy pillanatra sem megtorpanó, egyvégtében lélegzetelállító zenét készített. Ezért övék a pálma!
Jócskán az izlandiak hatása alatt támolyogtam át a nagyterembe, ahol a német Rechenzentrum már teljes gőzzel üzemelt. Az eddigiekhez képest markáns vetítés és masszív hangmontázs fogadott. Gondoltam, na végre, megemberelték magukat a videósok. Azonban szépen lassan leesett, hogy mindez a berlini duó, pontosabban színpadon álló VJ, Lillevan érdeme. Míg ő a ládányi VHS kazettából válogatva keverte a képeket, addig Marc Weiser, a hangokért felelős, a hangokkal tette ugyanezt. Az eredmény egy erőteljes indusztriális hatású hang- és képmontázs. A folyamatos érdes hangzás miatt a mégoly partisan döngő ütemek sem igazán mozgatták meg a hallgatóságot. Igazándiból nekem is túlságosan nyomulós volt a szünet nélkülinek tetsző, egy hangfekvésű és azonos tempójú zúzalékzene. Hangjaik a huszadik percben is ugyan olyanok voltak, mint kezdetben, ami bizonyos esetekben hatásos is, de ők mintha haladni is szerettek volna valahová, viszont csak egyhelyben futottak. Vagy még mindig az előző koncert hatása alatt voltam? Inkább lazítottam egyet még mielőtt visszatértem a kisterembe, ahol
Mikael Stavöstrand az előző napi diszkósabb technó után a most felfutóban levő laptophangzás tökéletes elsajátításáról adott bizonyságot. Tiszteletreméltó magabiztossággal hozta a ma már általánosnak mondható digitális zenei világra jellemző hangokat. Ennél többet azonban nem kaptam tőle. Akárhogyan is nézzük, a laptop mögött is hamar kiderül, hogy ki rendelkezik igazán formabontó elképzelésekkel, ha tetszik zenei látomással, karizmával. Mikael ezen az estén nem lépett át eddig már kitűzött határokat. Nem nyelvújító, viszont szépen és élvezetesen használ egy már létező nyelvet. A Vita invenciózus klubtechnója vitathatatlanul jobban állt neki.
Techno Animal
Az eddig megszokott, visszafogottan házias előadásmódhoz képest igazi megaprodukcióval lepte meg a közönséget az utóbbi időben igencsak aktív angol duó.
Ebben főszerepet kapott egy már kellően elcsépelt eszköz, egy füstgép, amit még mielőtt bármi is elindult volna, teljes gőzerővel beüzemeltek. A dugig megtelt teremben pár perc múlva már csak három centire lehetett látni. Mintha tejben úszna az ember. Na mármost, ebben a meglehetősen kétségbeejtőnek is mondható, mesterségesen teremtett elveszett helyzetben kellett szembesülni olyan agresszív hanghatásokkal, mint amilyet körülbelül egy mellettünk becsapódó villámcsapás okozhat. Moccanni nem mertem, mert fogalmam sem volt, hogy mi van körülöttem és bevallom, nem is akartam, hiszen hihetetlenül élveztem ezt az eddig még soha meg nem élt helyzetet. Fantasztikus. Bárcsak lenne ilyen a vidámparkban!
A program egyébként az új kislemez Be Cursin című számával indult, és majd félóráig hasonlóan mellbevágó darabok dübörögtettek. A füst ugyan egy idő után oszlani kezdett, de mindvégig utánpótolták valamennyire. Aztán ahogy haladt előre a program, ki-kihagytak a hengerek, kevéssé eltalált, üresen pörgő számok is be-becsúsztak. A számok között megszűnt a feszültség, amit csak kínkeservesen és nem is mindig sikerült újra éleszteni. Csakúgy mint az új nagylemezzel a koncerttel kapcsolatban is érvényes megállapítás, hogy túl soká húzták. Elég lett volna ötven perc vagy egy óra. Ha egyszer már ennyire működik ez a dolog a füsttel élőben, minek ezt elrontani? Buta aránytévesztés, aminek az az eredménye, hogy az ember csak keresi, merre is juthat a kijárathoz. Én legalábbis többekkel együtt ezt tettem.
Ezen a ponton, hasonlóan az előző naphoz, úgy tűnt, itt a vége, itt már nem sok minden történhet, és magam is azzal kezdtem kacérkodni, hogy feladom és irány az ágy. Micsoda tévedés lett volna!
Hiszen ekkor jött el a punkrocker kinézetű T. Raumschmiere, vagyis Marco Haas ideje, aki már közönségként sem tűnt egy ártatlan fiúcskának a metálos szegecses csuklópántjával és a fejét szabdaló karikákkal.
A szimpatikus úriember befészkelte magát a pultja mögé, kényelmesen elrendezgette a cuccait, és már indult is őrület. Ez a fickó hatékonyabb, mint egy űrprogram, egy egész termet képes a zenéjével föld körüli pályára repíteni. Csak miután felocsúdtam az első percek sokkja után, tudtam felfogni, hogy mi történik: Marco nem csak kinézetre, hanem zenészként is egy elvetemült elektropunk. Egy nagyon nem hétköznapi figura, aki nagyon nem hétköznapi elektroindusztriál technót készít. És orvosi eset is, mondom a hallottak alapján, ami eszméletlen gyönyörűséghez segített. Ilyen beleélést én még csak rockhoz közeli előadóktól láttam, hallottam. A teljesen transzba esett Marco, úgy tűnt, hogy nem tudja abbahagyni a zenélést és tulajdonképpen végkimerülésig hozott be újabb, a korábbinál sokkal delejezőbb témákat. Rogyásig. Egyszerűen zseniális ez az ember, és a szervezők is annak bizonyultak: ennél jobb végszót nem tudtam volna elképzelni.
És a többi kép...
