Először 1999-ben láttam az angol duót, szintén Bécsben, mégpedig a Phonotaktik 99-en. Akkor az ORF koncerttermében adtak egy álmosító közös koncertet Fennesz-szel és Rodelius-szal. Ezért nem is voltam túl lelkes a mostani jövetelüktől, ehhez még hozzájöttek a neten köröző fanyalgó külföldi élménybeszámolók a tavaszi fellépésekről, melyek szerint az Ae koránt sem kihagyhatatlan élőben. Ennek ellenére, ezzel a mostani koncerttel 1:1-re egyenlítettek nálam. De hogy, hogyan jutottunk el idáig? Először is, mondhat bárki bármit, legyenek bár nem túl kellemes emlékei az embernek, porosodjanak lemezeik évek óta hallgatatlanul, a párosnak olyan gravitációja van, mint egy nagyobbacska bolygónak, és amikor ez az égitest érinti a hazánk határait, akkor menni kell, mégpedig egy dzsessz klubba.

Russel Haswell

	Porgy

Ugyanis a bécsi helyszín, a Porgy az egy echte dzsessz klub, és nagyon rendben van. Nem úgy mint a többi klub, ez a város szívében, kb. a helyi Vörösmarty tér tőszomszédságában található. Ízléses üveg, beton és húsz centi vastag, kompaktul csukódó, hangszigetelt faajtók, plusz az itt mindenütt kijáró Nasa kaliberű hangtechnika. A két szintet, a színpadit és a körbefutó páholyt puha székek és asztalok zsúfolják, legalábbis addig, amíg a polgári dzsesszista közönség a közönség. Biztosan nem véletlen, hogy a rendezők ragaszkodtak a helyszínhez, mondom a klubnak van egy hangulata, na és, aznap még egy másik koncert is volt itt kilenctől éjfélig, tehát még ezt is ki kellett várni. A dzsesszbanda hosszan és rettentő unalmasan nyomta, de legalább le lehetett ülni, igaz, mi a sétát választottuk. Visszatérve az akkora összegyűlt jelentős tömeg miatt már nem volt olyan könnyű a bejutás. Sőt, még a dzsesszisták kiszivárgása után sem volt szabad az út. Az okra hamar fényderült, egyszerűen kipakolták a székeket és az asztalokat. Minden bizonnyal abból a megfontolásból, hogy ülnek ezek a fiatalok eleget a számítógép előtt. Ez pedig, mármint nézőtér megtisztítása nagyon rossz ötlet volt, mert ha mindent hagytak volna érintetlenül, lehetett volna egy fantasztikus, koránt sem szokványos környezete a rövidesen elinduló fellépéseknek. Így pedig, nem is értem, miért kellett ragaszkodni a Porgyhoz. Ennyi erővel felléphettek volna Szeneben vagy a Wukban is, és akkor kezdhettek volna kilenckor is.

Körülbelül fél egykor Russel Haswell laptopzenéivel és bakelitjeivel indult az elektronikus program, és csak igen lassan vánszorgott előre. Haswellnek megjelent egy lemeze a Megonál, de mit számít ez akkor, amikor fárasztóan semmitmondó volt, amit csinált, különösen ennyi várakozás után. Halálos tavasz, folytatásokban: a többi fellépő közti átvezetést is átengedték neki.

	Team Doyobi

Az első reménykeltő fecske - ha röviden is - Hecker volt. Pedig már majdnem elaludtam a színpad szélén elnyújtózva. Florian különösebben nem misztifikálta a laptoppal történő zenélést, csak nyomott egy entert, és már el is tűnt. Ám ez egy launch gomb lehetett, hiszen mintha egy követőrakétát indított volna el, ami 4-5 percen keresztül, érdesen és -számomra legalább is - borzasztó megnyugtató módon, masszívan kanyargó harsogással űzte volna prédáját a hallgatóság fülcsatornáiban. A robbanás elmaradt, de a zene szíven ütött és kellemesen felvezette az Autechrével együtt turnézó Team Doyobi kettősének zenéjét. Azt hiszem, ezekről az emberekről hallunk még. A kicsit talán hosszúra nyúlt, kellemesen absztrakt programjukban kerültek minden engem hihetetlenül fárasztó szemplig CD hangzást. Rétegesen öltöztetett számaikban lenyűgözően olvasztották egybe a régi Atari és Amiga hangzást a modernebb elektronikával. A jócskán kaotikus, ugyanakkor melodikus és anti-dance ritmusok által vezetett zenéjük arról győzött meg, hogy az elektronika képes lesz kitörni a partik világából és van jövője a koncertnek. Semmi sablonzene, inkább mentek a saját fejük, és egy picit az Ae és a Boards of Canada után. Nem véletlen, hogy a Boardsos emberkehez tartozó Skam adta ki őket.

Telt múlt az idő, igaz, ekkor már azért élvezetesen, és éppen amikor már teljesen lemondtam volna Russel Haswellről, hajnal háromkor valami olyasmit művelt, ami jelzésértékű, cinikus és frenetikus volt egyszerre. A színtelen, szagtalan lemezei után ő is nyomott egy entert, és egy ólomlábakon vánszorgó, teljes panorámát kitöltő death metal számmal adta át a terepet az Aenak. A lassan fűrészelő, áttetszőre szétmosott gitárok és a stílusjegyként kötelező, de szokottnál halkabb hörgés, a ritka és elbújtatott dobok összességükben egy fenséges textúrát képeztek, és azzal szembesítettek, hogy ennél jobb ma már nem lesz (nem is lett, ez valóban döbbenetes volt), és hogy elektronika ide, elektronika oda, csak zene van, jó zene. Ott és akkor nem éreztem, hogy bármi különbség lett volna a Hecker-hangzás és a hallott felvétel, pontosabban a mögötte meghúzódó zenei elképzelés közt. (Tényleg csak mellékesen: COH új lemezét, az Iron-t, melynek limitált kiadásából, információm szerint, az Ae is rendelkezik egy példánnyal, a heavy metal rajongóinak ajánlja.)

Autechre

Végül három óra és az est csúcspontja után a két szimpatikus szupersztár két laptoppal felfegyverkezve birtokába vette a pultot. Ahogyan vártam, zenéjük nem partisodott el élőben, és ha nem is hozták azokat a szélsőséges zenei elképzeléseket, amik miatt beléjük szerettem, teljesen felfrissültem a könnyű szórakozást nyújtó, ugyanakkor rendkívül invenciózus műsoruktól. Mintha elsajátítottak volna az elmúlt években valamit, amit lemezeken sem igen műveltek eddig. Megtanultak komponálni és bonyolultabb szerkezettel rendelkező, a tőlük megszokottnál több síkú zenei történést szintetizálni. De mindennek ára van? Amire nem mertem gondolni és kicsit különösnek, mi több, szomorúnak is találtam: egyfolytában pörgettek valami ritmusalapot. Ennyire azért nem kellene kényszeresnek lenni, legalább néha el kellene már engedni ezt a korlátot, hiszen nem magatehetetlen, ötlet nélküli legoépítők ők, a hangjaik pedig megállnának a saját lábukon. Ezek az ütemek, amiket annyi fantáziátlan zenész - jusztig sem producer -, inkább zenével próbálkozó használ, csak megcsonkították, tompították a valóban eredeti hangjaikat. A folyamatos pörgés, folyamatos hevültséget okozott a zenében és bennem, viszont ennek meg is volt az ára, mégpedig az, hogy ennél az átlagosan is igen magas hőfoknál soha nem is jutott magasabbra a több mint egy órás program, és én sem. Az a hátborzongató szónikus drámaiság, ami egyperceseikben sokaságában jelen van, egyszer sem mutatkozott meg ezekben a hosszan alakulókban élőben előadott darabokban. Élveztem, nagyon is, amit csináltak, ám végül úgy csendesedett el a hely, hogy szinte nyoma sem maradt a zenének. A katarzis elmaradt, és ez azért kár. A ziccert nem hagyták ugyan ki, engem visszaszereztek, végül is kaptam valamit, amivel feltöltekezhettem, és ez nem más, mint a remény. A remény arra, hogy az Autechre egyszer nagy, igazán nagy lesz.