A két amerikai zenekar egymást támogatva járta végig Európát március hónapban. A Tortoise-nek nem kellett különösebb reklám, hiszen annak ellenére, hogy már első lemezükkel befutottak, nem túl gyakran keltek eddig át az óceánon, hogy élőben egy kis ízelítőt adjanak zenéjükből az itteni kiéheztetett rajongóiknak. Ennek ellenére már olyan tiszteletben vannak, hogy idén őket kérték fel az angliai All Tomorrow's Parties programjának szerkesztésére, zenéstől, filmestől és egyebestől együtt.

A Sea and Cake egy újabb fejleménye a rock utáni rocknak, annak - pontosabban a régi rocknak - összes közhelyével. A közös nevező, ami közös turné mellett szólt az John McEntire, aki a Tortoise vezetője és a Sea and Cake dobosa is.

A bécsi koncert a mostanában elworldmusicosodott SzeneWienben került megrendezésre. Nem is emlékszem, hogy a Tortoise valaha fellépett volna az osztrák fővárosban, de azt hiszem nem csak ennek a hosszú várakozási időnek köszönhető, hogy abszolút teltház jött össze. A közönség soraiban a megszokott felnőtt közönség volt látható, és csak elvétve bukkant fel egy-két kasztos Radiohead, Low és Yo La Tengo pólós fiatalember.

A Sea and Cake három gitárra, dobra és szintire hangszerelt számai melegítették be a füleket. Ringató és finom gitárpengetés, a lemezekénél egy leheletnyivel érdesebb hangszerelés és ének, nagyjából egy órán keresztül. Meglepetésemre Sam Prekop egyáltalán nem az a törékeny lányos alkat, amilyennek a britpopos gitáros szépfiúk szoktak lenni, és amilyennek hangja alapján elképzeltem. A háromperces dalocskák, tökéletes világot formáltak a maguk módján, és újra csak megerősödött, ami már eddig is világos volt, hogy a Sea and Cake első sorban dalokban gondolkodik. Habkönnyű matiné műsort adtak, ami a nem kevés amerikai vendég közt osztatlan sikert aratott. Azt hiszem, hogy van bennem egy kis sznobság, hiszen, ha magyar zenekartól kapom ezt (de kapom?!, nem kapom!), azt hiszem egy kicsit húztam volna a számát. Vagy mégis van valami megfoghatatlan varázsa a Sea and Cake-nek? A zene annyira jelentéktelen, amennyire csak lehet, az ének enervált, majdhogynem nyafogós, és a számok is egy hangulati töltéssel rendelkeznek. Hogy mégis miért van sikere a Sea and Cakenek és Sam Prekopnak, az énekesnek, aki saját neve alatt is kiad lemezeket? Valószínűleg, azért mert számainak érzelmi telítettségével képes ezt az izgalmi deficitet ledolgozni. Gyermekien ártatlan (tenger és süti!), lányos és romlatlan a zenéjük. Semmi cifrázgatás és művészkedés. Olyanok mint egy búgócsiga.

Rövid átszerelés következett, aminek során előtérbe kerültek a Tortoise instrumentumai, a vibrafon és a marimba, hátul beállították a két dobfelszerelést, széket kapott az egyik gitáros (Jeff Parker), és elvitték a szintiket és helyettük más, manapság inkább alkalmazott elektronika kapott helyet.

Majd a bevonult ötfős legénységből ketten a doboknál foglaltak helyet, hárman pedig gitárt ragadtak. Becsapósan az új lemez Sonic Youth-os gitár/dob káoszával indítottak, majd -csakúgy mint a Standardson (az új lemez) - meglehetős éles váltással belelágyultak a megszokott Tortoise-hangzásba. Ennek során főszerepet kapott a dob és taps kettőse, na nem a közönség ócska megtapsoltatásáról volt szó, hanem az addig az elektronika pultjánál ügyködő Bitney és McEntire adta a lemezen is hallható tapsos hangréteget. Bátor és kreatív csapat, akik nem kész receptek alapján dolgoznak, és erről egyre inkább meggyőztek, ahogyan jöttek a számok szépen sorban. Az előzenekarhoz képest a Tortoise jóval masszívabban és erőteljesebben szólalt meg, annak ellenére, hogy itt biztos nem létezik a lekeverés intézménye.

Annak, aki nem ismerte őket, habár nem sokan lehettek az osztrákok közt ilyenek, már itt kiderült, hogy a Tortoise nem egy szokványos, egydimenziós esztétikával rendelkező zenekar. Rock, dub, dzsessz, krautrock, és elektronika mindezek mind megférnek, sőt szépen vegyülnek, oldódnak zenéjükben, szinte már fel sem ismerhetően. Ez a sokszínűség élőben még hangsúlyosabb volt mint lemezről. A fent említett stílusjegyeket magánhordó zenéjük, legközelebb mégis a gitárzenékhez áll, de ahhoz is valami olyan furcsa csavarral, ami összhatásában az Autechre-hez társítja őket. Ki is adtak egy közös lemezt évekkel ezelőtt. Az egész koncertnek és a zenének volt egyfajta hardcore jelege, annak ellenére, hogy egyszer sem keményedett be a hangzás. Viszont a rengeteg váltás és leállás miatt, a dzsesszes gitártémák a cizellált elektronika ellenére is abszolút lejött, hogy a Tortoise tulajdonképpen egy hardcore zenekar. És ennek nem mond ellen az sem, hogy a vibrafont és a marimbát - amik jutalomhangszerek örömzenészeknek - majd mindegyik számban megszólaltatta valaki. E mellett pedig mindenféle absztrakt hangokkal dolgoztak, amiket leginkább a szemplerekből és a gitárokból nyernek. És hogy mindezt élőben, az hihetetlen volt? Többször az volt érzésem, hogy az új tagnak számító fekete gitáros, egyszerűen nem játszhatja azt, amit hallok, annyira szaggatott és roncsolt volt, félig megszólaló hangokból állt össze a játéka. Az elkövetkező számokban a mindvégig háttérben maradó gitárostól eltekintve mindenki játszott majd minden, a színpadon hozzáférhető hangszeren. A tagok szinte minden számban váltották egymást, ezért mindig egy kis rendezkedéssel kellett tölteni az időt, ami azonban egyáltalán nem kezdte ki a műsorukat. Sőt, adott egy kis komolyzenei, színházi hangulatot a koncertnek.

A csak papíron zenekarvezető McEntire, aki egyébként az egyetlen keményen kitetovált (hardcore), de jól fésült (nem hardcore) a csapatban, szenvtelenül és kígyótekintettel szemlélte a közönséget, és még akkor is rezzenéstelen arcot vágott, amikor a többiek szája fülig ért mosolytól, mert már harmadszorra tapsolta vissza őket a eszét vesztett közönség. Ekkor már én is azt mondtam magamban, hogy a kurva életbe, ilyen márpedig nincs! Ennyire nem lehet valami jó! Simán 200 %-os koncert. És a magyarokra nézve, ha más nem is, az ebből való kimaradás valóban a zenei nemzethalál rémét villanja fel. Mindegy, az a háromkocsinyi hazai szerencsés már tud valamit, legalább is annyit, hogy koncerten sokkal, de sokkal jobb még az új lemez is.

Istenem, egy felejthetetlen este, ami után kezdem azt hinni, hogy nem utolsósorban a lelkes szlovák és magyar közönség miatt vannak Bécsben rendkívüli hangulatú és sikerű koncertek.

Ezt kár lett volna kihagyni.