A Labradford az 1999-es phonotaktik keretében a szintén Bécsben egy modern építésű templomban (Wotrubakirche) megrendezett fellépésével magasra tette magának a lécet. Volt, aki erre hivatkozva tartotta távol magát a B72-ben idén tartott koncerttől, vagyis: ott mindent megkapott, amit ettől a zenekartól lehetett, azt felülmúlni úgysem lehet.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez nem csupán a zenekar akkori játékának, hanem talán ugyanennyire a helynek (suttogásra késztető tér) és a körülményeknek (párnás padsorok) is volt köszönhető. Ám az ember gyarló és telhetetlen, vágyja a jót, ezért mindent megmozgat, hogy újra átélje azt, ami egyszer már annyi örömet adott.

Tavaly is, habár nem ugyanazon a napon, fellépett a Pan American: Skot és Hecker társaságában egy átadás előtt álló toronyház legfelső emeletén.

Az idei, most már hagyományosnak mondható tavaszi európai útjuk során ezúttal, a phonotaktik szervezésében is keményen részt vevő gürtel-környéki klubok egyikébe, a B72-be kaptak meghívást.

Valószínűleg sokan szerették volna pótolni a tavalyi koncertjüket, ugyanis akkor többen maradtak kint, mint ahányan bejutottak a templomba. Sőt volt egy rövidre tervezett, de lefújt kora nyári turnéterv is. Emiatt meglehetősen sokan gyűltek össze a kis klubban és konzervhering módjára várták a fellépőket. Már ekkor úgy tűnt, hogy nem a kínaiak, sem a törökök, hanem az osztrákok a föld legkeményebb dohányosai, a helyet vastagon kitöltötte a szmog.

Hosszú várakozás után Mark Nelson, friss anyagától meglehetősen eltérő hangokkal nyitotta meg a Pan American fellépését. A remény, hogy majd csak beindul majd a dolog, szépen kiszolgálja a felfokozott közönségigényt és elmerülhetünk a mesés, hosszan vezetett ritmusaiban és melódiáiban, az idő előrehaladtával egyre inkább elhalt. Erről a Pan Americanról talán csak maga Mark Nelson mondta volna meg, hogy az volt. Zenéjében sem a szinti, sem a Rhodes orgona nem kapott helyet, ehelyett egész végig a szemplerek és a szekvenszerek kapták a fő szerepet. Az ezek segítségével létrehozott zajkollázs fölött/mellett, szinte még mutatóba is alig-alig jelentek meg a jellegzetes dobok és ritmusok. Összességében nem is tűnt igazán másnak a produkció, mint egy közönség előtt végrehajtott kísérletnek, ami ugyan lehetett volna sikeres is, de sajnos nem volt az. Ha Mark Nelson ezentúl minden áron meg akarja lepni a közönséget, kicselezni annak várakozását és elvárását, akkor ezt ügyesebben kellene legközelebb. Mintha megunta volna a Labradford zenéjébe is beszüremkedő konkrétabb és kiszámíthatóbb dobokra épülő darabokat, és más járható utat keresne. Mindezeket feltételezve csak abban bízhatunk, hogy ha máshol nem is, legalább a következő munkáiban, lemezein majd élvezhetjük ennek gyümölcseit.

Nem túl jó kezdés.

Felkászálódott a színpadra a másik két tag is. Bobby Donne szokásának megfelelően egy széken helyezkedett el, háttal a közönségnek. Nelson pedig, semmivel sem hivalkodóbban, szemben, keresztbetett lábakkal. Szóval igazi antishow, a showra éhes, felajzott tömeg előtt. A repertoár friss szerzeményekből állt össze, szinte egyik sem volt ismerős. És nem is igazán találták meg a megfelelő hangot, s csupán egy-két hosszabb szerzeménynél állt össze igazán labradfordossá a hangzás. A nézőtéren és a bárpultnál uralkodó áldatlan állapotok sem segítették a zene befogadását. Szomorú ezt így kijelenteni, de ez az este nem jött össze. Az egyike azoknak a sikertelen koncerteknek, amiről a fellépés előtt beszélgettünk a tagokkal, és ami velük készült interjúban is olvasható. Az egyik, a zenekart most először látó barátom meg is jegyezte: többet várt ettől az estétől. Hát igen, az itt hallott zene nyomába sem ér a lemezfelvételek intimitásának. Tehát rosszul kezdődött és nem is végződött túl jól a B72-beli fellépés. De én nem adom fel, jönnek jövőre is.