Sokáig várt a tisztelt közönség erre a napra. Szerény hozzávetőleges statisztikám szerint kb. fele-fele arányban vártak a két külföldi ászra, a Voi Vod-ra és a Neurosis-ra. Az első benyomások a házhoz érve: sokakat annyira meghatott az, hogy eljött végre a nagy nap, hogy csak jelentős mennyiségű stresszoldóval tudtak azzal szembenézni, s a szép magyar hagyományoknak megfelelően, borral olajozták a füleiket. Gyakrabban kellene erre jönni, életeket menthetnének.

Az est három külföldi fellépője együtt turnézza végig Európát; előző este a lengyelországi Poznan közönségét tették próbára. Sajnos bekövetkezett, amitől féltem, vagyis, hogy nem veszik könnyen a majd 800 kilométeres akadályt. A beígért nyolc órás kezdés helyett, csupán nyolc után érkeztek meg és láttak vacsorájukhoz. Kilenckor még senki sem volt a színpadon, és imádkoztam, hogy a VHK legyen annyira gavallér, hogy feladja a megtisztelő utolsó fellépő pozícióját és beugrik, amíg a külföldiek akklimatizálódnak a hosszú út után. Erre igencsak szükség volt, mert mind lent az aulában, mind fent már tumultuózus jelenetek voltak, habár a tömeg békésen várakozott a hétórai kapunyitás óta. A késés miatt, a tervezett sajtótájékoztató is elmaradt, és azt a rendezvény végére ígérték.

Végül a VHK valóban feláldozta magát, pedig minden bizonnyal nagyon készültek erre a napra, és megnyitották az estét. (A Neurosis már jó pár éve próbálkozik összehozni egy közös fellépést, de eddig sikertelenül. A két csapat egyidőben közös kiadónál volt, a Dead Kennedy's-es Jello Biafra Alternativ Tentackles-énél.) Régi, jól ismert és bevált darabokkal kezdtek, majd jöttek a frissebb szerzeményekkel. Igazán, csak a közvetlenül a színpad előtt állók estek transzba a produkciótól, igaz a keverőpult mögött már jóval szürkébben is szólt zenekar. A harmadik harmadban, volt egy lelassult rész, ahol Grandpierre valamiféle programbeszédet kántált monoton és mániákus hangon egy a mikrofonhoz emelt hordozható magnóba. (Hogy ennek mi volt a szerepe? Igaz, megkérdezhettem volna.) Eközben a zenekar csak halk csiszolással támogatta az éneket. A közönség egy része láthatóan unottan távol tartotta magát, vagy rezignáltan szemlélte produkciót. Én sem vagyok már nagy rajongó, mióta egyre inkább rockklisékkel próbálkozik a csapat. Nekem a hegedű is csökkenti az élvezetet, már csak azért is, mert nagyon ritkán sikerült úgy keverni, hogy azok valóban jelentéssel bírjon az összhangzásban. A számok általában nehézkesen, esetlenül indulnak és fejeződnek be, mintha nem begyakorolt számokról lenne szó, hanem improvizációról. Ennek ellenére én határozottan elkaptam egy-két fergeteges pillanatot.

Eredetileg a Today Is The Day lett volna a bemelegítés. Ez annyiban sikerült is, hogy hangosak voltak, zúztak. Ha még valami naiv tinédzseres-punkos, attitűddel tették volna! De nem. Nem a keserűséget és a dühöt éreztem bennük, hanem a sötétséget. Több értelemben is. Fellépésükkel kapcsolatban egyetlen pozitívumot tudok említeni, azt, hogy gyorsan ledarálták a nyúlfarknyi darabokat. Gépies hangszerkezelés, artikulálatlan üvöltés, ami lehetne ugyan egy művészi manifesztáció is, de engem valahogy nem tudtak meggyőzni arról, hogy ez az volt. Legalább is ez nekem nem kell. Úristen, lehet, hogy nem vagyok elég nyitott! Nagyon ellenszenves produkció, ami nagyon elszomorított. Ezt tudja a Releapse, ahol a Neurosis is menedékre talált?! Mindegy, hogy mi, csak hangos és gitár legyen. Lehet, hogy a kiadó nyomta őket be a Neurosis mellé. (Voltak pletykák, hogy a Godflesh-el indul turnéra a Neurosis. Szerettem volna!)

A Voi Vod nagy öregje a metalbiznisznek, sok-sok személycserével, s egy stabil dobossal. Én először talán 1984-ben hallottam, de azóta, valahogy kimaradtak, s csupán a Negatront ismerem tőlük. Nem hagytak kétséget afelől, hogy ők egy ízig-vérig rockzenekar. Bevetettek mindent. Az énekes-basszusgitáros részéről volt szigorú, megvető, despotikus arc és kisujj-mutatóujj által formált áldás a közönségre. (Istenem, ne hagyj el.) A gitáros részéről mosoly, és a dobos részéről jó ütések. Slágerek, és ritmusra ugrálás. Számomra unalmas és érdektelen zenei formák. Nem akarnak nyugdíjba menni. Végül is, emberileg ezt megértem, így jár az, aki rockra teszi az életét.

A Neurosis, aki már idén is jóval túl van a századik fellépésen, nehezen kezdte a produkciót. A hosszúra nyúlt beállás alatt Scott Kelly-nek valami nem stimmelt a gitárjával. Volt is káromkodás a színpadon, közben meg szólt valami magyar diszkó. Ezek a hazai ízek?! A színpadkép már sejtette, hogy itt valami más készülődik, Dave Edwardson egy Moog szintetizátort dédelgetett a basszusgitárja mellett, Noah Landis pedig a szemplereit rendezgette, a két gitáros (Scott kelly, és Steve Von Till) pedig megkapta a két szokásos dobszettjét a mikrofonja mellé. A színpad mögé pedig fehér vásznat húztak a vetítéshez. Rendhagyóan, egy dobos darabbal kezdték programjukat, melyhez a Moog- és samplinghangok és a vetítés adták az aurát, és a gitár helyett dobon kísért a két gitáros. Erős volt, rituális, férfias és munkás, csak úgy, mint az egész produkció. Aztán jöttek a számok majd egy órán keresztül. Azt hiszem nem kétséges, hogy ez egy egészen másfajta művészi produkció és hozzáállás volt, s valójában csakis önmagukhoz mérhetőt produkáltak. Azonban, ha ezt az összehasonlítást megteszem, akkor azt kell mondanom, aki most hallotta a zenekart először élőben, nem tudja milyennek is kellene ennek lennie igazán. Mondom ezt úgy, hogy valóban lenyűgöző volt, amit hallhattunk. Egészen őszintén, én a fáradságot éreztem rajtuk, amit korábban nem, pedig láttam már a Scott Kelly-t a színpadon, törött lábbal, mankóval és gitárral üvölteni. Most éreztem először, hogy a számok végén szemplingről jövő levezetéseket pihegésre és nem koncentrálásra használták. Emiatt elveszett a program íve, és lélegzethez engedték a közönséget, oly annyira, hogy még bekiabálni is volt erejük. Elmaradt, a szokásos, az egyébként majd két órás produkció lezárása, és a rituálé igazi beteljesítése, a fergeteges és eksztatikus dobkavalkád, amelyből eddig az előzenekarok tagjai is mindig kivették a részüket. Amiben igazán előrelépést láttam az a látvány volt, eltekintve a különféle színekben izzó, nagyon metalgiccses temetői képektől, két oldalt a kaszással. Látszik, hogy ebbe rengeteg energiát fektettek, és szépen szerkesztették a zenéhez az egymás után jövő képeket.

Képek: eszpee

Én, korábban mindig azt éreztem, hogy a zenéjükkel olyan feszültséget teremtenek bennem, hogy elzsibbadok, s lélegzetvisszafojtva kell túlélnem a számokat. És ez nem volt se jó, se rossz, egyszerűen valami sohasem megélt állapot. Lehet, hogy a késés vagy bármi más hozta ezt így, de most ezt nem éreztem. Sajnálom. A nagy várakozással várt produkciók, valahogy ritkán jöttek össze nekem. Lásd: Laurie Anderson a BS-ben, Einstuerzende a Orczy kertben, Fugazi a Lyukban, Lydia Lunch a Tilosban. A keverés minősége is kikezdte a produkciót, hiszen több kulcshelyen nem szólaltak meg igazán a szemplerek és eléggé masszaszerűnek hatott a hangzás is. Talán az is jelzi, hogy ez az este más volt, hogy a közönségben a szokásostól többen megkergültek, míg korábban az volt a tapasztalatom, hogy inkább fent említett bénultság uralkodott az (osztrák) közönségen. Nem volt elég tömény az anyag, vagy kitört a magyarokból a sámán.

Röviden még a rendezésről és másokról:

Talán nem volt ráfizetés, sokan voltak. Talán túl sokan is. Ennek ellenére volt levegő, amire nem is mertem számítani. Ez jó. Ha minden igaz a Neurosis szeretne visszajönni jövőre, de ennél egy kisebb helyre, s talán ez elárul valamit arról, hogy ők, milyennek érezték fellépést a színpadról. Ekkora helyen egyébkén (1500 fős a terem) talán csak két városban léptek fel Európában. A többi helyen átlagban 400 ember előtt játszottak. Véleményem szerintem egyébként egy ilyen, már-már fesztiválnak számító rendezvényen nehéz is a dolga zenekaroknak, mert ez nem teremt ideális körülményeket, sem a zenekaroknak, sem a közönségnek. Reménykedjünk, hogy legközelebb egyedül, vagy legalább is csak egy előzenekarral jönnek. Egy önálló VHK/Neurosis este önmagában is teltházat hozna, és el tudom képzelni, hogy jobban sikerülne.

Talán kikopóban van a magyar rocker attitűd, de azért még megfigyelhető, vannak, akik idő előtt kiütik magukat, és egy árva hangot sem hallanak semmiből. Ez nagyon szomorú. Ami nem csak szomorú, hanem felettébb furcsa és tarthatatlan is, hogy a rendezvényre érkező vendégek nem mehetnek ki az épületből, illetve kimehetnek, de vissza már nem jöhetnek azzal a jeggyel, amit váltottak. Pedig jobb helyeken kitalálták már a pecsételős rendszert, ami azonosítja azt, aki kifizetette a jegy árát. Továbbá érthetetlen, hogy miért kellett a sajtó tájékozatót mind a három zenekarnak közösen egy kis teremben tartani, ami ilyen formán nem volt alkalmas a nyugodt beszélgetésre, az amúgy is fáradt zenészekkel. Volt a házban rengeteg terem, ez talán megoldható lett volna máshogyan is.

Azt hiszem, így a végén, külön köszönet illeti a program szervezőit (Széplaki Évát és VHK-t), hogy létrehozták az estét. Köszönjük.