A helyszín a volt Kelet-Berlinben, a Tv-torony közelében található Volksbühne, amely nevéből is sejthetően tulajdonképpen egy színház, de valójában inkább egy foglalt (szín)ház benyomását kelti. Az egyik folyosói falon szolidan egy 1993-as NSK-emléktábla igazolja, hogy járt itt a Laibach is, és hogy a hely a virtuális NSK állam része. A Volksbühne oszlopsoros homlokzata egyébként el is menne egy Laibachos színpadi díszletnek.

Csakúgy, mint a lemezek esetében minden fellépőre 20 perc jutott, ennek megfelelően, az átállási időt megtakarítandó 6 pultot állítottak fel a színpadon, ezeken osztoztak a fellépők berendezései. Már jó előre lehetett tudni, hogy vannak olyan előadók, akik nem tudnak részt venni az estén. A hírek szerint ezek a következők voltak: Ryoji Ikeda, Wolfgang Voigt és az ElpH. Ez utóbbi nem jelentett különösebb meglepetést, hiszen egészen az utolsó időpontig kétséges volt a jelenlétük, és tudva azt, hogy soha nem szoktak fellépni, nem is éltük bele magunkat különösképpen. A sajtótájékoztatón megtudtuk, hogy az est teljességét megőrzendő a három jelen nem lévő művész darabjait lemezről fogják bejátszani.

A Volksbühne lejtős, foteles nagyterme körülbelül 800 fős, ami egy kicsit szkeptikussá tett a teltházat illetően, ám kellemesen kellett csalódni, hiszen majdhogynem összejött a teltház. Legalább 700-an kíváncsiak voltak az est fellépőire.

A fellépők közül egyébként többen, - szerencsére - külön erre az alakalomra készített, mondhatni exkluzív anyaggal érkeztek.

Komet mikro-dubos, állandóan változó, fergeteges produkcióját melegen üdvözölte a közönség. Programja, ha az előadás közben nem is, de azt követően igazi koncerthangulatot teremtett. Frank Bretschneider kiérlelt stílusa alapján minden bizonnyal tagja lenne egy elektronika All Starsnak, ha lenne ilyen.

Ilpo Vaisanent kénytelen kelletlen a Pan Sonichoz képest ítéli meg az ember. Vaisanen zenéje nyers, gerjedő elektronika, de a Pan Sonichoz képest lazább szerkezetű, játékosabb. Rendkívüli DJ lenne. Mit lenne, az! A gyors, ütemes és lassú, dobnélküli kompozíciók váltakozása egy remek programot eredményezett.

Senking visszhangosításra épülő ritmusos előadása volt a legkonvencionálisabb, és ha nem ebben a keretben lép fel, akkor nem is lett volna ezzel semmi baj. Persze így sem volt. Igazán jól érzéke van a ritmusokhoz, csak a darabjainak nincs kezdete és vége, a semmiből jönnek és tűnnek el. Kicsit mechanikusnak, érzés nélkülinek találtam. Ezzel együtt azt hiszem egy kiváló, rendhagyó táncos estét tudna csinálni. Se nem mainstream, se nem túlzottan kísérleti. Szóval van esélye betörni.

Ester (Thomas) Brinkmann-nak egy kis gondja támadt a dobgépével, percekig csak könyökölt felette, majd rezzenéstelen arccal lenyomta azt a géppuska-szerű dobmenetből álló programját, amivel a lemeze is kezdődik. A mindössze hat perces szám tiszta dobjai kihozták az emberekből a koncertfeelinget, ami csupán bemelegítés volt a rendezvény után tartandó négy órás partira, amit Brinkmann vállalt be. Emberünk a színpadon nem filozofál, hanem egy egyedi technót nyom, szó szerint, hiszen elképesztő energiával nyomult ez a darab.

Scanner programja a Cysticre épül és sokkal hatásosabbra sikerült. A már másoktól is ismerős forgatókönyvvel dolgozott ő is. Lebilincselően érzéki, szívfacsaró indítás elvétve repkedő rádiós hangok, majd erős dobokat kerülő pörgős, egyre töményebb végkifejlet. Zseniális ez az ember. Hatalmas siker.

Ha lehet egyszerre több legje az embernek, akkor számomra Noto élő hangjai és munkái a legizgalmasabbak. Másodszor látom színpadon, és újra azt kell mondanom magamnak, hogy hihetetlen jó, amit csinál. Annyira természetesnek hat. Az ő és a COH produkciójának az első fele édestestvérek.

Wolfgan Voigt, vagyis Gas szintén egy a hiányzók közül. Így, ennyi izgalmas darab után különösen fárasztó volt a bejátszott lemeze. Be kell vallanom, hogy a lemezről tett kritikus megjegyzésem ellenére, valójában mégis nagyon közel áll a szívemhez az ő két darabja. Mindig felvillanyoz, amikor beteszem ezt a lemezt, és még a monotóniájuk is kifejezetten tetszik. Csak ne lennének ilyen hosszúak. Ott, akkor, pedig nagyon-nagyon hosszúnak tűntek.

A rendezők nagyszerűen választották ki a helyszínt, hagyományos klubkörülmények közt nem érvényesültek volna ezek a zenék, és dicséretes módon, kevés kivételtől eltekintve, az itteni hallgatóság felnőtt már ahhoz, hogy megadja kellő tiszteletet a fellépőknek. A meglehetősen nagy érdeklődés azt mutatja, hogy annak ellenére, hogy jellegében egy ilyen rendezvény teljesen más, mint egy hagyományos rock, vagy bármilyen koncert, - ugyanis az esetek többségében nem látható más, csakhogy egy vagy két ember csavargat valamit - mégis fontos az élő fellépés. Egyrészt a hangerő és dinamika miatt, másrészt megmutatkozás és az azonnali visszajelzés miatt. Ide jöhetne még harmadik érvként a színpadi látvány, az a dolog, ami a legkevésbé sikerült ezen alkalommal. Sajnos, már az első fellépőnél kiderült, hogy a vetített képek nem képesek követni a zene sokszínűségét, és sajnálatos módon kimerülnek egy ledvillódzáshoz hasonló unalmas formában. Igaz volt ez még a Scanner produkcióhoz tartozó, általa és egy bizonyos Tonne által kifejezetten erre az alkalomra tervezett vizuális munkára is. Véleményem szerint ezek a munkák, konkrétságuk miatt, inkább elvesznek a zene hatásából, mintsem azt erősítenék. Sokkal jobb lett volna, ha azt a képet vetítik ki, amit a contour adott élőben a hálón.