A Pro Helvetia szervezésében két kurrens svájci „csoport”" mutatkozott be a Műcsarnokban. A szokásostól eltérően nem az alagsorban található teremben, hanem az egyik fenti kiállítótérben. A teremben székek, ezt szeretem, és kevés ember, ezt nem annyira.

A „svájci zajt” Werner Lüdi szaxofonos és Michael Wertmüller dobos, vagyis a W2 nyitotta meg. Már az első hangokból nyilvánvaló volt, hogy itt szó sem lesz semmiféle szalondzsesszről, hanem valami egészen mást kap ma este a közönség. Zajdzsesszt, amiben minimális dzsesszes elemek találhatóak, épp annyi hogy ezt a süketséget leírtam. Az első perctől az utolsóig a villámlást megelőző feszültség és hangrobbanás váltotta egymást. A két ember egy nagyzenekar által keltett hangorkánnal borzolta a közönség dobhártyáit. Lüdi szaxofonja kevés ismerős hangot adott ki, ehelyett nyerített, köhögött, sikított és zilált, nem játszott a hangszerén, hanem megkínozta azt. Őt hallgatva értettem meg, hogy miért nem szerettem soha igazán ennek a hangszernek a hangját. Mert legtöbbször modoros és nyafogós. Az ő játéka pedig nem ilyen volt. Ugye mondanak olyanokat, hogy újraértelmezi ezt meg azt. Nem szeretem ezt. Nyilván megtették, és folyamatosan teszik ezt mások is mellette.

Nehogy valaki azt gondolja, hogy a produkciót egyedül vitte el Lüdi játéka, a dobos produkciója ugyan ennyire elementáris volt. Arra gondoltam, amíg néztem és hallgattam, hogy milyen kevés játékteret enged egy hagyományos zenekar egy dobosnak. Itt és most láthattuk/hallhattuk, mi mindent lehet művelni egy dobfelszerelés mögött. Olyan energiával adta a gyors és pergő ritmust, hogy bizonyos pontokon teljességgel valószínűtlennek tűnt az, amit csinált. Ütései összeolvadtak, és mégis kivehetők maradtak, de valahogyan elvesztették dobhangjukat, megszabadultak az instumentumtól, amelyből születtek. Mintha új hangszer szólat volna meg.

Ha valaki ismeri a God vagy a Painkiller zenéjét, ahol többek közt John Zorn fújt és Justin Broadrick penget a Godflesh-ből, vagy hallotta az Á-ban a szintén svájci 16-17-et lehet valami elképzelése arról, amiről beszélek. (Mintha lenne ezekben a svájciakban valami, ha jól tudom a God körül is az egyik 16-17-ben játszó ember bábáskodott.) Az apró, de annál lelkesebb közönség hangos ovációval fogadta a produkciót, amit rövid szünet követett, majd a színpadra lépett a Steamboat Switzerland.

A csapat eszközparkja egy dobból, egy hammond orgonából és egy basszusgitárból állt, megerősítve egy magnetofonnal, amit a koncert végén vetettettek be. A gitáros majd végig könnyen fogyasztható valamiféle újhullámos témákkal lazította fel a billentyűs ELP-szerű orgona foszlányait és az előző doboshoz képest gépiesnek tűnő, de nagyon invenciózus ritmusait.

Ami határozottan érezhető volt, hogy mind a hárman klasszikusan képzett zenészek. Később már az is világossá vált, hogy a dobos sem gépiesen játszik csak máshogyan, mint azt egy koncertzenekartól megszoktuk, és ez igaz nemcsak a stílusára, hanem az eszközhasználatára. Hegedővonóval nyúzta a felmikrofonozott állványt, szinte kalapálta az állványokat, cineket rakott a pergődobra, amitől annak hangzása mennydörgéssé vált. Hasonlóan a doboshoz az orgonista is szétcincálva engedett ki hangokat hangszeréből. Úgy haladt előre az előadás, mint egy lávafolyam, amely egyre csak nagyobb és félelmetesebb és végül az ember fülébe ömlik. A billentyűs ember a magnó segítségével saját játékuk helyben felvett és visszacsatornázott hangjaival tette még töményebbé hangzást. A koncert csúcsa az volt, amikor már a földhözragadtabb gitáros sem csupán könnyed és fogódzkodónak szolgáló témákat adott hozzá a produkcióhoz, hanem fújatatóként elkezdte szítani a lávafolyamot. Brutális, gyönyörű hangzás. Fül nem maradt szárazon, az biztos. Ha az előbb megengedtem egy ostoba skatulyát, most azt engedném meg, hogy nem volt más, mint deathmetaldzsessz.

Szeretem John Zornt, aki valahol azt mondta: „Jazz snobs eat shit!” Lehet, hogy a két csapat tagjai egy Zorn kommandó elitgárdistái?

Azt hogy van humorérzékük és öniróniájuk is a fiúknak az a ráadásként előadott számból derült ki, amikor is „rockkalsszikus klisék Steamboat ritmusban és stílusban” című szerzeményüket adták elő, hatalmas pózokkal és üvöltéssel. Elementáris volt, és vicces. Számomra ezzel a gesztussal tették egyszerre nyilvánvaló a valaha volt vonzódásukat és kiábrándulásukat a rock műfajból.

Ha lenne valahol szavazás az év hazai koncertjére, mint ahogy nem lesz, a hangos műfajokon belül, habozás nélkül a két csapat fellépésére szavaznék.