Beszélgetés Robert Donne-nal, Carter Brownnal és Mark Nelsonnal a Labradford és Pan American tagjaival. A 2000. március 19-én Bécsben folytatott beszélgetésen kezdetben csupán Robert Donne volt jelen, majd később a másik két tag is csatlakozott hozzánk.

	Robert Donne, Mark Nelson, Carter Brown

Egy Tortoise interjúban olvastam arról, hogy korábbi egy Breadwinner nevű zenekarban játszottál, ők nagyon méltatták. Mondanál egy pát szót erről?

Robert Donne: Igen kiadtunk egy pár kislemezt Amerikában egy Merge nevű kiadónál. A megjelent három kislemezt és pár másik felvételt azután kiadták egy CD-n. Mindössze ennyi volt, ami megjelent tőlünk. Nagyon rövid ideig létezett a zenekar, körülbelül két és fél évig voltunk együtt. Talán 89-ben kezdtük és 91-ben oszlottunk fel. A Breadwinner egy instrumentális zenekar volt velem és másik két emberrel, abból a városból, ahonnan származom, Richmondból, Virginiaból. Nagyon más volt, mint a Labradford, inkább rock vagy heavy, igazán hangos valami.

Tényleg?

RD: Igen, nagyon hangosak voltunk. Tudod, mint mondjuk a Voi Vod. Sok olyasmit hallgattunk, mint ők vagy a Melvins. Szóval, ez volt az, amiről mi is szóltunk (nevet).

Még mindig szereted az ilyesmit, vagy inkább ez már múlt idő?

RD: Voltak igazán jó lemezeik, például a második albumuk, igazán nagyszerű volt. Szóval, szeretem némelyik Metált, de nem gondolom, hogy sok olyan zenekar van, amelyik jól csinálja. Például a Slayer is jó volt valamikor.

Ez érdekes, mert amikor újrahallgattam a lemezeiteket, az A Stable Referencenél, ami az első lemez veled, a basszust igazán felkavarónak éreztem, hasonlónak morajlott, mint egy-két korai Voi Vod szám.

RD: Ezek szerint átjön a hatás valamennyire?

Talán, igen. Mióta ismered a többieket?

RD: Már elég régóta. Carter az első emberek egyike volt, akit megismertem, amikor Richmodba költöztem, és ez 1986-ban volt. Szóval 14-15 éve ismerjük egymást. Markot is régebbről ismerem, még azelőttről, hogy ő és Carter elkezdett együtt játszani. Láttam őket az első fellépéseiken, szóval nem voltunk újak egymásnak.

Ha történetien nézzük a lemezeket, akkor az A Stable Reference egy igazan egyedi lemez, mert ennél a lemeznél éreztem azt, hogy összeállt valami. A Prazisionból, mintha hiányzott volna az, ami egységbe szervezte volna a darabokat. Az első lemez tulajdonképpen két zenei világ váltakozása, nem igazán egységes.

RD: Igen, ebben lehet valami, hiszen amikor engem hívtak, akkor már legalább két éve együtt dolgoztak, és mindenféleképpen változtatni akartak valamit, és hát nagyon is lehet, hogy pont a basszusgitár volt az az elem, amit kerestek, ami összeköthette a többit.

Úgy tűnik, hogy lemezről lemezre egyre kevésbé érdekelnek benneteket a szavak, és e helyett inkább a hangszerelés gazdagítjátok. Miért van ez?

RD: Megpróbálok Mark helyett válaszolni. Carter és én mindig is úgy gondoltuk, hogy az ének Markra tartozik, hogy ez az ő territóriuma, szóval mi biztos nem fogunk dalszöveget írni és énekelni...de úgy érzem, hogy Mark is csupán, valamiféle textúrának használta, egy további hangszernek gondolta az éneket, és amikor a szöveget írta, nem hiszem, hogy különösebben célja lett volna az, hogy a tartalom majd megjelenjen, érthető legyen. Ehelyett, fontosabb volt, hogy a hangjának a minősége jelenjen meg, mint egy másik hangszer. Úgy gondolom, hogy valamennyire valóban elvesztette az érdeklődést az éneklés iránt. Más dolgok kezdték izgatni, például, hogy azt a teret, amit a hangja foglalt el, mással töltse be. Ezzel együtt az, hogy most instrumentálisak vagyunk, számomra nem jelent igazi változást. Tehát, az sem lepne meg, ha a következő lemezen úgy döntene, hogy énekelni fog.

Ezzel szemben, engem ez most meglep, mert azt gondoltam, hogy egyfajta evolúció volt, hogy egyre kevesebb éneket használtok. (Közben megérkezett Mark Nelson és Carter Brown is.)

Mark Nelson: Jórészt azért történt ez, mert elvesztettem az érdeklődésemet, hogy a saját hangomat halljam. Talán soha nem is szerettem igazán a saját hangomat. Komolyan, tényleg kényelmetlennek éreztem visszahallani, különösen élő fellépésnél, például amikor beállás van, és öt percig csak magadat hallod.

RD: Hallottad már hangodat felvételen? Nem találtad furcsának?

De, szörnyű.

RD: Ugye.

MN: Aztán meg, nem is vagyok egy jó énekes. Kényelmetlennek éreztem, és mintha a zene sem kívánta volna meg.

Ezzel együtt, még a későbbi lemezeken is vannak érthető szövegrészletek, és úgy gondoltam, hogy ez azért van, mert azt akarod, hogy a hallgató értse.

MN: Ez függ a kontextustól, igen lehet azt mondani, hogy már nem érdekel annyira az ének...a sajátom...mások szövegeit és énekét szeretem.

Tavaly, amikor először láttalak benneteket a Wotrubakirche-ben, az első impresszióm az volt, hogy mindannyian meglehetősen szégyenlősek vagytok, így nem igazán lep meg, hogy egyre kevesebb az ének.

MN: Egyetértek... (nevetnek)... ezért hallgatunk inkább.

Carter Brown: Próbálunk mindig tökéletesebbek lenni. Én nagyon szerettem a korábbi lemezeken Mark hangját, és azt hiszem, fontos része a zenénknek, de azt is megértem, hogy ez neki kényelmetlen néha.

Szóval megpróbáltok szavak nélkül közölni valamit. Ismeritek Bernhard Güntert, és az ideáját és zenei programját, ami a szavak nélküli gondolkodásról szól? Mit gondoltok ti erről?

MN: Azt hiszem, ez közel van ahhoz, amit mi csinálunk, illetve, amit próbáltunk csinálni, például az utolsó lemezen. Aztán meg azt gondolom, hogy szavak segítségével az ember képeket kap, na meg a szövegek és számcímek által szintén egyfajta kép kapcsolódik a zenéhez, és mi, ehelyett inkább szeretnénk a lehető legkevesebb képet adni, hogy mindenki saját maga alakítsa ki ezeket magában.

Pan American

Egy másik nagyon szembetűnő fejlemény a zenétekkel kapcsolatban, a ritmusokhoz kapcsolódik. Az egyik ritka interjúban azt mondtad, hogy a Pan American világa azért forog annyira a ritmusok körül, mert annak ellenére, hogy te szereted ezeket, a Labradford egyre ambientesebb lesz. Ezzel szemben, egy alapos hallgatás után határozottan kimutathatók az utóbbi lemezeken a Pan American-os motívumok, és hangulatok. Nincs itt valami ellentmondás?

MN: Azt hiszem, ezt akkor mondhattam, amikor elkezdtem a Pan Americant, amikor többet akartam ezekkel a zenei elemekkel foglalkozni. Azóta, valóban több ezekből megjelent a Labradfordban. Szóval ez így van, az ütősök már mindkettőben megvannak. Nem tudom. Ez egyfajta evolúció azután, hogy már két Pan American lemez is megjelent. Kitalálni, hogy hogyan alkalmazzuk a hangmintákat és másokat, hogy otthonosabban mozogjunk velük, és úgy használjuk ezeket, ahogyan mi szeretnénk.

Tudnátok mondani egy pár szót a feladataitokról a zenekarban: ki, mit csinál, miért felelős?

RD: Azt hiszem ez sokat változik, és emiatt ezt nehéz meghatározni. Ugyan voltak idők, amikor egyikünk többet dolgozott például a szemplerrel vagy a szekvenszerrel. Ahhoz legalább is eleget változnak ezek az érdeklődések, hogy soha nem meghatározható, hogy ez, vagy az, valaki feladata. Eltekintve attól a ténytől, hogy leginkább Carter játszik a billentyűkön, ez az ő világa, de nem igazán vannak szerepeink olyan értelemben, hogy ki, mit csinál, és hogy hogyan csináljuk a zenét...

MN: De Bobby (Robert Donne) volt az első, aki ritmusokat és hangmintákat akart használni...

RD: De azt hiszem csak azért, mert előbb vettem szemplert, mint a többiek. Azóta Mark is használja a szekvenszert és a szintetizátort. Egyébként általában közösen csináltuk mindent.

Hogyan szerzitek a zenét?

RD: Nagyjából, úgy van, hogy összejövünk hárman egy szobában, ott vagyunk az ötleteinkkel és a hangszerekkel... és egyfajta nyugodt és organikus módon kialakulnak a darabok.

Az A Stable Reference borítóján egy örvénylő kotta látható. Használtok hangjegyeket?

RD: Nem. A hegedűs, aki szokott dolgozni velünk, ő igen, de ez neki magának szól. Én magam nem is tudok kottát olvasni. Carter tud, mivel ő tanult az iskolában.

CB: De nem napi rutin nálam.

Mi a helyzet a vendégzenészekkel? Csatlakoznak ők is hozzátok, vagy egy felvételt kapnak?

MN: A stúdióban ők is csatlakoznak hozzánk. Ott nagyvonalakban megegyezzünk, hogy mit szeretnénk, hogy mi lenne az a keret, amit meg kellene tartani, és onnantól szabad kezük van. Ez működik.

A harmadik lemezig igazán izgalmas volt látni a zenétek alakulását, hogy megkíséreltetek létrehozni ritmusok/dobok nélkül valamit, és azt hiszem, a Labradford titokból az ütősök megjelenésével egy kis darab elveszett. Azóta könnyebb a zenétekhez való viszonyulási pont megtalálása, míg a korábbi darabok felkavaróbbak és misztikusabbak voltak. Mit gondoltok erről? (Nevetnek, hogy ki válaszoljon.)

RD: Értem, hogy mit mondasz, és azt is, hogy ez akár probléma lehet...

CB: Valamiféle absztrakt formában egyet értek azzal, amit mondasz... számunkra ez arról szólt, hogy megpróbáltunk tovább, előre mozdulni. Abban az időben ez egy előrelépés volt. Arra gondoltunk, ez olyan lépés lesz, amit az emberek nem várnak, de nem feltétlenül ez volt ennek az oka, hiszen nem ebben a sémában gondolkodunk. Érdekesnek szerettük volna megtartani a zenét. Valami újat szerettünk volna csinálni.

De amikor azt mondod, hogy újat szerettek volna csinálni, akkor nagyon is régire utalsz.

CB: Persze. De új nekünk. Új a Labradfordnak.

RD: Pontosan erről van szó. Amikor ezt megléptük, akkor ez csakis a mi érdeklődésünk miatt történt. Ha azt próbálnánk meg folytatni, amit az A Stable Reference-n csináltunk, vagy amit ők ketten a Prazision-ön csináltak, az kiábrándító lenne.

CB: Én és Mark legalább négy évig dolgoztunk azzal a hangzással, és egyáltalán nem gondolom, hogy elértük a határát annak a világnak, de mégis szerettünk volna túllépni azon...

MN: Ami engem illet, én szeretnék mindig valami mást csinálni. Amint egy lemez kész van, először az jár a fejemben, hogy mit adhatnánk hozzá vagy vehetnénk el belőle, hogyan változtathatnánk meg, min lenne érdekes dolgozni...nem mintha nem lenne érdekes tovább menni a korábbi improvizációhoz közelálló hangzáson...

	Labradford

Ez érdekes. Tehát azt mondod, hogy mindig az előző lemezből indulsz ki?

MN: Igen, azt gondolom, ez így van. Úgy tűnik számomra ez egy jó és kényelmes útja kifejleszteni valamit, így szemlélni a dolgot. Számomra egy-egy lemez egy darab időt reprezentál, talán ez a legnagyobb jutalma annak, hogy lemezt készítek, hogy az elmúlt és megélt idő azon létezik. Amikor egy új időszakhoz érünk, akkor azt mondjuk: nézzük, hogyan fogjuk maghatározni ezt az időszakot, hogyan éljük meg ezt a periódust. Szóval úgy gondolom, hogy ez egyfajta evolúciót reprezentál. Azt, amin te magad egyébként is átmész az életedben. Léteznek hátra- és előrementek, mellékutak, jobbak és rosszabbak, soha nem tudhatod (nevet)... de azt hiszem, fontos, hogy szívesen vedd a változást.

Lehet, hogy tévedek, de úgy tűnik, hogy a mezei zenehallgatókat, lemezvásárlókat jobban meghatja zenétek, mint zenei sajtót. Elégedettek vagytok a zenétek sajtófogadtatására.

MN: Mivel emberek vagyunk, persze, hogy érdekel, mit írnak, de ez nyilvánvalóan egy olyan dolog, amit nem tudunk befolyásolni. A mi zenénk, valahogyan a mi hármunk kapcsolatáról szól, és ami azon túl van, az már egy más világ.

RD: Az, hogy sajtó támogató vagy sem, az csak egy mellékes dolog. Nem amiatt zenélünk, hogy lássuk az írásokat, és nehéz is komolyan venni azt, amikor valaki nagyon melegen, mások éppen ellenkezőleg nyilatkoznak róla. Jó, ha valaki valami szépet ír rólunk, más meg nem. Végül is az egész nem sokat jelent.

Vissza tudtok emlékezni olyan kritikára, ami igazán fájt? (Nevetnek.)

MN (nagy lendülettel): Tudod, hogy mi az, ami engem nagyon zavar? Azt, ha valami adat, vagy szó pontatlan, ami egyértelműen azt jelzi, hogy nem vettek igazán komolyan. Amiből a felületesség sugárzik. Ez szomorít el, és nem hiszem, hogy bárkinek a véleményét támadásnak venném, hiszen ez az egyes emberek véleménye.

CB: Igen. Bárki érvelhet, hogy borzalmasak vagyunk, és érdektelen, unalmas zenét készítünk...Erre annyit lehet mondani: Nos, rendben.

MN: Mondtad, szerinted elveszett valamennyi a zenénk misztikumából. Ez a te véleményed, és nem a miénk...

Igen, csak magamat képviselem.

CB: De mondjuk, ha valaki azt mondaná, hogy az ének az új lemezen borzalmas, az más lenne. Mivel egyáltalán nincs ének az új lemezen.

Talán ez lenne a minimum.

MN: Hát, mégis elég sokszor megtörténik.

Más. A két utolsó lemeznek latinos címe volt, honnan ez az érdeklődés a latin kultúra iránt?

A címek egyfajta absztrakció útján születnek, olyan címet kerestünk, aminek érdekes hangzása van és leírva is izgalmasan néz ki, szóval a jelentése nem igazán fontos. Azt hiszem ez a legfontosabb része ennek. A másik, hogy Carter párja beszél spanyolul, és Mi Media Naranja tőle származik. Ez a legközelebbi kapcsolatunk ehhez a címhez. Mint ahogy mondtam ezt egy absztrakt valaminek gondoljuk mindannyian, próbálunk nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani nekik. A kifejezés hangzása a fontos.

A zenétek meglehetősen intim valami, és az utóbbi években elég sokat turnéztok. Nem jelent problémát ezt a visszafogott zenét napról napra más és más klubokban előadni?

MN: Az igazán nem annyira nehéz. Nem is tudom, hogy mit válaszoljak...

CB: Nem is turnézunk annyira sokat, úgy értem bizonyos szinten... más zenekarokhoz képest biztos, hogy nem.

Igen, de azért a ti zenétek nem egy hétköznapi színpadi rock.

RD: Annyit turnézunk, amennyihez kedvünk van, és amennyit kezelni tudunk. Aztán haza megyünk, és a Labradford egyből egyfajta mellékes dologként jelenik meg. Önmagában már az, hogy turnézhatunk ebben az értelemben egy luxus, és privilégium.

MN: És persze minden este kompromisszumokat kell kötnünk, amikor a klub vagy az erősítés nem az igazi..., de mégsem olyan vészes, mint repülőt vezetni kétszáz utassal egy hóviharban, vagy útépítésen dolgozni egész héten. Ezzel együtt, van úgy, hogy egészen elkeserítő a környezet és a körülmények, amikor azt érezzük a fellépés után, hogy nem volt értelme az egész fellépésnek. Ez megtörténik, de bízunk benne, hogy másnap minden rendben lesz.

Mindannyian eléggé kiegyensúlyozott személyiségnek tűntök, sikerül ezt megtartani a turnék során?

CB: Régóta csináljuk.

MN: Az életstílusnak megvan a maga jutalma, hiszen ez nem az, amit otthon csinálunk. De nézheted szimbolikusan is, minden nap más, és addig nem is derül ki, hogy jó vagy rossz, amíg a közepében nem vagy. Néha van, hogy olyan helyre érkezünk, ahol úgy tűnik, nem fog működni a zenénk, aztán valami miatt mégis jól fogadják. Ez a kihívásról is szól, ami önmagában ad valami jutalmat. Persze nem gondolom, hogy a mi zenénknek az élő fellépések környezete lenne a legjobb.

Olvastam, hogy a Godspeed-el közös turnén a közönség néha hangos volt nektek.

RD: Néha igen, néha nem. Nem hiszem, hogy tudnék mondani egyfajta típust, amelyik az ideális közönség lenne számunkra

CB: Ezt nem lehet kontrollálni, ez mindenütt ugyanaz. Előfordul, hogy azért jönnek, hogy odafigyeljenek a zenére, mert már láttak bennünket korábban és tudják, mire számítsanak. De ez nem mindig van így. Ezzel nem lehet mit tenni.

MN: Azt hiszem, hogy ha a közönségnek van egy elképzelése arról, hogy mire számíthat, akkor az egy jó kiindulási alap arra, hogy megtartsuk a figyelmét, amíg a színpadon vagyunk. Ha csak egy bárról van szó, ahol az emberek időt mulatni, barátkozni járnak, az nem biztos, hogy annyira jó nekünk.

	Labradford

Megéltek a zenéből?

CB: Mark igen.

MN: Én igen.

CB: Én nem, és Bobby sem.

Miért van ez?

CB: Nincs szóló projektünk. (Nevetnek.)

Annyira sikeres lenne a Pan American?

CB: Nincs Mercédesze vagy ilyesmi.

MN: Ahhoz elég sikeres, hogy megéljek belőle. A zene az elsődleges, és az igényeimet is ennek rendelem alá, így nem kell mást csinálnom. Mert ez jó munka is. (Nevetnek.)

Ti mivel foglalkoztok?

CB: Egy múzeumban dolgozom.

RD: Jelenleg semmivel.

Segélyen élsz?

RD: Nem. Csak kosarazok. (Nagyon halkan az orra alatt.)

Halottam, hogy a Coil megkeresett benneteket, hogy dolgozzatok együtt? Igaz ez?

CB: Igen, egy ideje már szó van róla, hogy csinálunk valamit, de csak az elképzelés szintjén egyelőre.

RD: Már nagyon régen megkerestek minket, és aztán sem ők, sem mi nem igazán kerestük ezután egymást. Tartjuk a kapcsolatot, találkozunk, ha Londonban vagyunk, de ez eddig semmi konkrétum nincs, amiről beszélhetnénk. Lehet, hogy lesz valami. Mi is, ők is egy kicsit lusták vagyunk (nevet), szeretjük egymás zenéjét, de valahogy nem jön össze a közös munka.

Lehet, hogy mindössze egy remix lemez lesz belőle?

RD: Lehet, nem tudom. Próbáltunk velük közösen játszani Londonban, de hát nem nagyon szeretik a színpadot.

Úgy tűnik Amerikában azt gondolják, hogy Európában nagyon népszerűek vagytok.

RD: Igen, úgy tűnik, hogy az általános vélekedés, hogy Amerikában nem érdeklődnek utánunk, és hogy ott nem vagyunk annyira népszerűek.

Lehet, hogy csak ez csak a Mute szerződéseteknek köszönhető, hiszen ti vagytok Kranky-nál (a zenekar amerikai kiadója) az egyetlenek, akiknek van Európában szerződésük. Én azt gondoltam, hogy eleget fizetnek.

RD: Ami a Kranky-t illeti, ők nagyon fairek, Minden profitot megfelezünk, tehát a költségek után 50 % illeti őket és 50 % minket. Szóval velük tényleg igaz az, hogy annyit keresel, amennyit akarsz. Ha sok lemezt adsz el, akkor keresel is. Ez egy ideális kapcsolatnak tűnik. Többet nem is kérhetnénk tőlük, azzal együtt, hogy nem élek meg belőle, de ez az én problémám. (Nevet.) Tehát nem adunk el elég lemezt. És ez valahogy rendben is van. A népszerűségünk nem igazán változott az elmúlt öt évben. Nincsenek különösebb várakozásaink. Ami engem illet, zenélek, lemezeket csinálok a Labradforddal. Ha más keresnék, akkor már csatlakoztam volna egy másik zenekarhoz.

Ha nem titok, hány lemezt adtok el?

RD: Három-négyet. (Nevet.)

Három-négy mit?

RD: Csak viccelek. Nem igazán tudom, időről időre kapunk adatokat, de nem követem. Mark?

MN: Lemezenként körülbelül 10 ezret Amerikában és ugyanennyit Európában.

Voltatok valaha Japában? A japánok meg tudnak őrülni bizonyos zenékért.

CB: Tőlünk nem őrültek meg.... (Nevetnek.)

RD: Én nagyon szeretnék menni, érdekes lenne, de eddig semmiféle lehetőségünk nem volt.

CB: Még soha nem hívtak meg.

Tudnátok mondani egy pár szót a Drifting Fesztiválról. Ez a ti ötletetek volt vagy a kiadóé promóciós céllal?

RD: Egy kicsit mindkettő. Annak az embernek az ötlete volt, aki itt, Európában kiad bennünket a Blast Firstnél. Igazából ez az ő fesztiválja. Ő végzi a legtöbb munkát, mi csak annyit teszünk, hogy megmondjuk, kivel játszanánk szívesen, kit szeretnénk látni.

MN: Aztán úgy jött az ötlet, hogy szerettünk volna más, kevéssé rockklub-szerű helyen játszani, mert azért azok frusztrálnak bennünket. Szóval, onnan indult a dolog, hogy beszélgettünk, hogy legalább Londonban, ahol meg vannak a kapcsolatai, próbáljunk kikerülni abból a 2-3 klubból, ahol egyébként játszani szoktunk. Az volt az elgondolás, hogy Londonban ez egy speciális rendezvény legyen, ahol nem szokványos klubkörülmények közt játszhatunk. Ahol jobban tudjuk befolyásolni a helyet és a hangulatot.

Érdekel benneteket a politika. Ugyanis most Ausztriában vagyunk. Nem tudom hallottátok-e, hogy az utóbbi időben sokan visszamondták a fellépésüket.

RD: Igen, valamennyire oda figyelünk, hogy mi történik...

MN: A mi szintünkön ennek az egésznek nincs sok értelme. Hiszen bármikor, amikor itt játszottunk, az annak volt köszönhető, hogy hozzánk hasonló emberek megszervezték és készültek rá, hogy halljanak bennünket. Nem hiszem, hogy az emberek rasszistábbak lennének egy helyen, mint máshol. Kit büntetnénk ezzel, miféle gesztus lenne ez?

RD: Ha nem jöttünk volna el, csak azt a kevés embert érintette volna, aki ide hívott, és akik eljönnek, és nem lenne semmiféle politikai üzenete.

És ha világhíres zenekar lennétek és az establisment hívott volna meg?

MN: Várj, várj. Londonban játszottunk a Royal Festival Hall-ban és South Bank Centre-ben, ami tulajdonképpen az államé, sőt olyasmi van ott kiírva, hogy királynő meghívja önt. Vannak olyanok, akik emiatt nem játszanak ott. Persze itt Ausztriában más helyzet most. Röviden beszélgettünk erről, és valahogyan a leghatározottabban egy dologban egyeztünk meg, abban, hogy akkor biztos nem lépnénk fel, ha a szervezők bizonyos embereket nem engednének be.

Hogyan látjátok a zenekar jövőjét. Beszéltem a Neurosis-szal és ők azt mondták, hogy ez az ő utolsó projektjük.

RD: Ez sokkoló.

CB: Most ezt mondják, de...

RD: Az gondolom, nagyszerű lenne, ha ez bekövetkezne, hatvanévesen még mindig csinálnák (nevetnek), akkor övék minden elismerésem. Meglátjuk.

MN: A Labradford hármunkat jelenti, és ha bármelyikünk úgy dönt, hogy abbahagyja, akkor az a zenekar végét jelenti. Nem hiszem, hogy akkor van tovább út.

RD: Azt hiszem, hogy legalább még...2-3 hétig csináljuk. (Nevetnek.)

Van szerződésetek a Kranky-nál?

RD: Nem, semmiféle ilyen nincs. Egyszerűen felhívjuk őket, hogy lemezt szeretnénk csinálni. Fizetnek érte és kiadják. Mindig is így működött.