Interjú Steve Von Till-el, Dave Edwardson-nal és Noah Landis-szal a Neurosisból

A zenekarral, mely a kilencvenes években  új értelmet adott a gitárzenének, a budapesti fellépésük után beszélgettünk.

A zenéteket gyakran metálként címkézik, és úgy tűnik ti ezt elfogadjátok. Meg...

Steve Von Till: Várj, várj álljunk meg ezzel! Mi soha nem hívtuk a zenénket metálnak.

Ti nem, de mások igen.

SVT: Mi nem fogadjuk el mások címkézéseit. Nem, ezt mások ragasztják rád, nem fogadjuk el ezeket. Még olyannal is próbálkoznak esetünkben, amik már rég nem is léteznek. Ezek csak fiókként szolgálnak, hogy az emberek megtalálják a dolgokat.

Igen, de talán a kiadók, akikkel kapcsolatban vagytok, vagy a...

SVT: Mi csak tesszük, ami kedvünkre van. Megvalósítjuk az elképzeléseinket, dolgozunk keményen, igyekszünk eljutni oda, ahova mindig is szerettünk volna, és ennek semmi köze nincs azokhoz a falakhoz, amit egyesek műfajok közt húznak. Mi nem férünk be egyetlen kategóriába sem. Kilógtunk az Look Outból az Alternativ Tentacklesből és most kilógunk a Releapsből is.

Igen, de vegyük például a zenétek fogadtatását, aminek leginkább csak a metál lapokban létezik valamiféle recepciója.

SVT: Nem tudom, hogy ez igaz-e? Szerintem nem.

Magyarországon ez pedig nagyon is így néz ki.

Dave Edwardson: Az, hogy jobban vagyunk reprezentálva a metál médiában, az azért lehet, mert a cégek, akikkel kapcsolatban vagyunk ezekkel különösen jó kapcsolatban vannak. Ismerik ezeket, tudják, hogyan működnek. Otthon metál fesztiválokon lépünk fel, mint az Ozzy Fest, és vannak metálrádióadók, amik játszanak minket.

Metál Rádió? Az államokban?

DE: Igen, egy kevés. Igazán underground valamik. Szóval ezért lehet ez így. Egyébként nem gondolom, hogy koncerten a heavy metal az igazi durranás. Azt hiszem, mi messze és régen meghaladtuk, hogy ilyesmivel foglalkozzunk. Az emberek szeretik a kemény zenét, és a metálnak annyiféle fajtája van már. Ezek a skatulyázások inkább kerékkötői a nyitott gondolkodásnak.

Egy interjúban azt mondtátok, hogy csak azt a fajta zenei produkciót tudjátok értékelni, ahol érzitek a zenész fizikai jelenlétét, akcióját, izzadságát. De, ennek fényében mit gondoltok a zeneszerzőről, aki csak zenét szerez, de nem adja azt elő?

SVT: Ez jó kérdés? Soha nem írtam még zenét hangjegyekkel, nem tudom. Valamilyen értelemben mi komponálunk egymással, ahogyan elmondjuk egymásnak az elképzeléseinket. Beszélünk egymással az emócióinkról a számok felépítésről, a felvétel rétegeiről, a zene struktúrájáról, a dinamikáról, a hangszerelésről. Persze ez nincs így a Tribes esetében, ahol kizárólag improvizálunk, csak játszunk, amit érzünk. Egyébként emocionális térképeket készítünk, amik lehetnek hangjegyekhez hasonló valamik, de azok sok mindent magukban foglalnak, és egy ilyen jel jelölhet ötperces történést is. Ezek egy mozgást, elmozdulást jelölnek, amik bizonyos paraméterek megléte esetén jönnek létre.

Próbáltok-e eljutni másfajta közönséghez, mint a megszokott közönségetek?

SVT: Amit csak tehetünk, megtesszük, hogy szélesítsük a kört.

Mivel próbálkoztatok? Mert a zenekarok, akikkel én láttalak benneteket, Pitch Shifter, Breach, Unsane, Entombed, ugyan arra közönségre fókuszálnak. Pedig egyesek a zenéteket a szimfonikus jelzővel illetik, amely jelző a művészvilágban egy magasabb elismertséget jelenthetne nektek, s nekem úgy tűnik, hogy ti ezzel nem éltek, mint mondjuk Mike Gira tette ezt a Swansból. Miért?

SVT:   Úgy tűnik, hogy te azt feltételezed, hogy egy zenekar képes kontrollálni azt, hogy a zenéje mennyire jut elkülönféle szcénákhoz. Természetesen szeretnénk a lehető legváltozatosabb közönséghez eljutni, de az eszközök korlátoltak.

De ugye ott vannak az ügynökeitek.

SVT: Ügynökök! Azt hiszem, hogy te félreérted az emberek feladatát. Azt hiszem nem érted, hogy működik ez. A booking agent lefoglalja a városokat/helyeket, a menedzser intézi a pénzügyeket, és a lemezkiadó intézi a lemezeladást. Ezen három szereplők egyike sem képes többet tenni, mint amit a létező keretei megengednek. Nehéz elmozdulni. Az élet hosszú és oda megyünk, ahova akarunk, megadjuk neki az időt, keményen dolgozunk. Kétszáz fellépésünk van egy évben, mindent, amit csinálunk a túlélésért csináljuk, és persze szeretnénk elismertséget a művészvilágtól. Nagyon sok elképzelés nincs összhangban azokkal az eszközökkel, amik az emberek rendelkezésére állnak, így azok megvalósítása csupán csak illúzió. Egy feltételezés persze személyes ügy is, de a közönség nem lesz szükségszerűen nagyobb sehol sem. Ez csak a művész küzdelme a lehetőségeivel. Természetesen megpróbálunk másokhoz is szólni, ezért fogtunk különféle projektekbe, most nagyon keményen dolgozunk, mint hard rock koncertzenekar. Ez ad valamiféle elismertséget. Ezentúl keményen dolgozunk más, sokkal experimentálisabb projekteken, amik remélhetőleg majd egyszer nagyobb elismertséget szerez nekünk a művészvilágban. Az új album társlemeze, a Grace, egy nagyon experimentális darab, véleményem szerint.

Hamár a Tribes szóba jött: Számomra a Neurosis az élet természetes folyásával foglalkozik, arra reflektál. A születéssel, a küzdelemmel és a halállal. Míg a Tribessokkal kísérletezőbb, ha mondhatok ilyet: játékosabb. Képesek lennétek élőben reprodukálni Tribes hangzást?

DE: Nem, nyilvánvalóan nem úgy, mint a Neurosist. Játszottunk élőben Tribessal körülbelül tíz alkalommal. Az egy egészen más tészta.

Az államokban?

DE: Igen. De ezek a fellépések soha sem hasonlítottak semmilyen korábban Tribesként felvett anyagra. Az eddig megjelent anyagok is mind élőben lettek felvéve.

Milyen más zenei műfajok érdekelnek benneteket?

SVT: Mind. Nincs olyan, ami ne szeretnénk.

Van valamiféle kapcsolatotok a kortárs komolyzenéhez, mondjuk a kísérleti elektronikához?

SVT: Igen szeretünk bizonyos hangzásokat, de a formulákat, amiket használnak már nem annyira. Ami számomra élvezhetetlen az az a hang, amit csupán egy gép állít elő emberi beavatkozás nélkül. Azt gondolom, hogy mi mindig megpróbáljuk azokat a hangmintákat, amiket használunk megtartani természetes hangzásúnak. Ha más mintákat veszünk, és azokat manipuláljuk, akkor is megpróbáljuk a saját hangunkká alakítani, hangszerhangként kezelni. Bármi hangszerré válhat.

Tévedek, ha azt mondom, hogy az új albummal visszaléptetek a korábbiakhoz képest, abban az értelemben, hogy kevesebb elektronika, narráció és hangminta hallható rajta?

SVT: Igen tévedsz. Épp ellenkezőleg, azt hiszem jobban meg vannak csinálva, annyira organikusak, hogy nem tudod meghatározni őket. Aztán meg kevesebb layerrel dolgoztunk. Korábban sokkal többet használtunk és külön layerre kerültek a gitárok és még a basszus is. Most úgy gondoltunk, hogy megtisztítunk egy kis teret, még a gitárokat is megpróbáltuk egyszerűbben felvenni, hogy maradjon egy lélegzetnyi hely.

Milyennek találtátok a munkát Albinivel? Azért kérdezem, mert voltak, akik nem voltak igazán elégedettek a vele készített lemezükkel.

SVT: Nagyon elégedettek vagyunk. Tudod, hogy mi trükk? Ő nem változtatja meg a hangzást. Az, ahogyan a lemezt hallod, az úgy szól, ahogyan a zenekar akarta, hogy szóljon. Ő egy purista, egy hangmérnök. Nem mondja meg, hogy ezt vagy azt csináld. Csinálsz, amit akarsz, ő csak figyel, meghallgatja mit akarsz, és a mikrofont a megfelelő helyre teszi. Tudományos módon próbálja a hangot annyira tisztára formálni, amennyire csak lehet. Nem avatkozik bele semmibe, nem csavargatja az equalizer gombokat. Ő nagyon eltökélt, hogy tiszta hangzás szülessen, és ennek ő szakértője. A Times of Gracet túlnyomórészt élőben vettük fel, csupán egy kevés billentyű és ének overdub került fel külön, s talán még a vonósok és a kürtök.
Szóval a játékra összpontosítottunk. A gitár, a dobok és a billentyűk jórészét egy szobában, egyszer vettük fel. Szóval, ami Albinit illeti, szerintem azok, akik panaszkodnak rá, csupán saját felelőségüket próbálják elhárítani.

Láttam mindkét bécsi Through Silver korncerteteket. Az első a Rockhausban volt valamikor tavasszal, a másik ősszel a Szenenben. Az első alkalommal bebizonyítottátok, hogy élőben tökéletes biztonsággal újra tudjátok építeni a lemez anyagát, míg a második alkalommal, érzésem szerint, valahogyan másról szólt a dolog. Úgy éreztem, hogy ekkor egy paradoxont szerettetek volna feloldani, ami a következő: az emberek szórakozni jönnek a koncertre, ti pedig komoly dolgokkal szeretnétek szembesíteni őket, ami nem szórakoztató, hanem talán éppen az ellenkezője. Azt éreztem, hogy eltökéltétek, a koncerteteken jelen lenni nem öröm, nem élvezeti forrás. Erőltetése ez a dolognak?

DE: Nem tudom. Mi csak tesszük a dolgunkat. Azt hiszem nincs igazad. Nem hiszem, hogy minden ember szórakozni akarna a zenén. Legalább is, amit mi szeretnénk, az hogy ennél azért mélyebbre menjünk, és hogy megpróbáljunk létrehozni valamit, ami megmozgat minket. És ez az, amit megosztunk a közönséggel, és reméljük, hogy őket is megmozgatja és át is megy valami a szándékból. És ez nekünk sem annyira sötét, néha igen is gyönyört érzünk a színpadon. Az igazságot akarjuk felszínre hozni, megmutatni a sötétséget. Ez olyan, mint amikor pszichológushoz mész, akinek a rossz érzéseidről, problémáidról beszélsz, mert attól majd jobban érzed magad. Szóval úgy gondolom, hogy mi egyfajta katarzist adunk az embereknek. Azonban azt hiszem, hogy fontos, hogy az ember ne egy fantázia rock and roll világban éljen, ahol minden szép. Ahol csak drog van és rock and roll. Az embereknek szembe kel nézniük az előttük lévő világgal és bennük lakozó sötét oldallal is, hogy kiűzzék azt, hogy fényt gyújtsanak. Nem tudom. Nyilvánvalóan van valami sötét oldala az életnek, és ezt szeretnénk felmutatni. Hogy többekben tudatosodjon, hogy valami nem működik, hogy nem helyes, ahogyan a kapcsolatainkat kezeljük, ahogyan a világ dolgai mennek. Néha ez egy politikai szituáció, néha nem. Ez az emberi faj spirituális válsága, és mi megpróbálunk küzdeni ez ellen a sötétség ellen. Ezért adjuk ki a zenénket, készítünk látványt a koncertekhez, és írjuk a szövegeinket, hogy ezek megsemmisítését elősegítsük. Ez egy háború a lelkekért.

A ti hangzásotok gyakran elgondolkodtat azon, hogy mik azok a dolgok, amik hathatnak rátok?

DE: Azt hiszem, oda-visszaforgathatnánk a zenéket. Mindannyian valahonnan a punk környékéről érkeztünk, de amikor megalakítottuk a zenekart azt mondtuk, hogy addig megyünk, ameddig csak tudunk, és nem szabunk korlátokat, mert ez lesz az a zenekar, amelyik az életünk hátralévő részében kitart, és ahol megvalósíthatjuk magunkat. Mindannyian kemény zenét játszottunk korábban is, voltak heavymetalos, punkos korszakok, és voltak korábbi zenekarok, ahol az eltérő elképzelések miatt konfliktusok is születtek. Emiatt mi úgydöntöttünk, hogy nem fogunk egyfajta zenét készíteni, mert stílusok mehetnek és jöhetnek, de határozottan meg szerettük volna őrizni azt a szívet, ami még punkrocker tinédzserként megvolt bennünk. Meg akartuk őrizni a szellemét ennek, és nem foglalkozni stílusokkal. Eldöntöttük, hogy a hátralévő életünket együtt zenéljük végig. Megpróbáljuk az ösztöneinket követni, és megpróbálunk nem hasonlítani senki másra.

De beszélhetünk sokkal inkább földhözragadt dolgokról, mint mondjuk a politikáról, szociális problémákról, mint ami hat rátok?

Noah Landis: A személyes életünkről. A zenénk nagyjából csak a mi életünket reprezentálja.

Természetes, de azon túl van-e valami? Az élet Amerikában vagy általában? Tudom, hogy egy hülye kérdés, de

DE: Nem, nem. Úgy értem, hogy én nagyjából eljutottam oda, hogy ne bízzak a politikusainkban. Én egy anarchista vagyok, nagyon apolitikus valaki. Nem hiszek a hivatalokban, szeretném, ha a pénz nem létezne. Az emberek, amikor egy liberális politikust akarnak, akkor odaszavaznak, aztán meg másfelé, de annak ellenére, hogy leginkább liberális beállítottságú vagyok, nem, mi nem írunk például politikus szövegeket. Nem olvasom az újságokat, mert csak elkeserít, úgy érzem, hogy én, önmagam semmit sem tehetek, de nagyon szimpatizálok néhány civil mozgalommal, néha hiszek dolgokban, és elmegyek menetekre, felvonulásokra, amikor azt érzem, hogy a világ nagyon rossz. Nem tudom; általában zenét csinálunk vagy turnézunk, és a mi üzenetünk politikán kívüli. A Neurosisnak sokkal inkább spirituális, lélektani az érdeklődése.

Azt gondolom, hogy a zenétek speciális körülményt igényel és talán ezért van annyi koncertetek. Nem találjátok ezt a rengeteg fellépést néha önrombolásnak?

(csend)

Élvezitek még?

DE: Igen, mindig.

Ennek ellenére ez egy állandó éjszakai műszak.

NL: Igen, ez az, és ez nagy áldozat, és mind azért csináljuk, mert hiszünk abban, amit csinálunk. Ami a számok folyamatos előadását illeti, van mindig egypont, amikor bizonyos darabok iránt elvesztjük a lelkesedésünket, és ilyenkor félrerakjuk őket. Nem játsszuk azokat többet, és újakat veszünk elő. Ma is túlnyomórészt az új anyagról játszottunk. De számunkra az előadás egy rituálé, egy fizikai aktus.

Utolsó kérdés, mert már lassan hajnali fél négy van, ha jól látom. Ebben az évben készült el a weblapotok, ami igazán szép, gratulálok hozzá. De miért ilyen későn? Hiszen már benne vagytok a bizniszben egy ideje.

NL: Ugye ma te itt kritizálsz minket?

Hát, nem is tudom...

DE: Hány zenekarnak van ilyen jó lapja? Őszintén, nem tudom, nekem még számítógépem sincs otthon.

Rengetegnek.

NL: Mi egyszerű barlanglakó emberek vagyunk, sokáig tartott.

Ugyan! Meg szoktátok nézni?

NL: Igen, én láttam egyszer.

Megszűnt a fórum szekció.

NL: Igen, megszabadultunk tőle.

Miért?

NL: Mert az ember, aki egyébként is ingyen tartja fent nekünk, nem győzte, mert túl sok problémát okozott neki.

Szóval nem a befutó hozzászólások, és nem kevés hülyeség miatt hagytátok abba?

NL: De, ez is oka volt. Átfordult az egész egy pletykalappá, és ő nem akart ezzel foglalkozni, és azt gondolom, hogy hülyeség is volt. Azt hiszem, hogy rengeteget dolgoztunk a lapon az idén, és annyi minden van a to do listánkon, és van, ami a végére kerül, mert mások fontosabbak és elfoglaltak vagyunk. Keményen dolgozunk, a hónapok nagyrészét koncertezéssel töltjük.

Köszönöm az interjút. Jó pihenést!