Finnország nem különösebben híres arról, hogy sok világhírre szert tett előadót adott volna a zenei életnek. Habár, vannak kivételek, mint például a lassan és megérdemelten idollá váló, sokarcú Jimi Tenor, a csontrock Waltari és a világzenében sztárrá lett Värtina. De nem rólunk szeretnénk beszélni, legalább is most nem, ugyanis Jimi Tenor minden bizonnyal hamarosan terítékre kerül, hanem a fentiekhez képest egy egészen más szcénában rangot szerzett csoportról a Pan(a)sonic-ról. A szcéna, amelyben rájuk felfigyeltek, a kísérleti elektronika, már rendelkezett bizonyos hagyományokkal Finnországban, mégpedig a Sähkö kiadó révén, ahol a csoport egyik tagja, Mika Vainio dolgozott is. A kiadó „részvényei” egyre értékesebbek, de keveseknek sikerült az igazi kiugrás. Az egyik ilyen a Pan(a)sonic.

A „zenekart” 1993-ban ő és Ilpo Väisänen alakította, akivel egy Vainio által, akkoriban rendszeresen szervezett illegális partin találkoztak Turkuban.

A zenei forma, és az eszközök, amivel kísérleteznek talán nem a semmiből bújt elő (hasonlóan a Kölnben megfigyelhető masszív elektronikai szintérre, amelyre nyilvánvalón a modern kölni zeneszerzők hatása). Állítólag, az egyik helsinki egyetemen egy prof már a hatvanas években gyártott olyan kütyüket, amin a duó játszik.

Az emberek a gép mögött

Mika Vainio már a Pan(a)sonic előtt is foglalkozott zenével, de komolyan csak a 80-as évek végén kedzdett DJ-skedni, majd egy bizonyos Pertti Grönholmmal saját zenekart is alakított Corporate 09 néven. Csatlakozott a Hyperdelic Housers csoporthoz (melynek tagja volt a Sähkö alapítója, Tommi Grönlund is), akikkel a fent említett rave partikat szervezet. A Pan(a)sonic sikere lehetővé tette, hogy Vainio elhagyja a zord északot és 1997 elején Londonba költözött, ahol több hanginstallációt készített különböző kiállításokra. Az ezt követő évben, követve a Sähkö-s társait (többek közt, Tommi Grönlund-ot és Jimi Tenor-t), Barcelonába telepedett le, ahol is most egy kis finn techno kolóniát alkotnak. Mint DJ, Vainio több alkalommal lépett fel helyi klubokban és fesztiválokon, például az Sonar 99-en is. Koncerteken, általában Mika kezeli a dobgépet, valamint a szekvenszert, és a szemplert. A két tag közül Vainio az, aki nem is akármilyen katalógussal rendelkezik, se szeri, se száma a szólóban vagy másokkal készített felvételeinek.

Ilpo Väisänen-nek, aki eredetileg festészetet tanult, szintén volt már egy zenekara a Pan(a)sonic előtt Ultra 3 néven, amihez később Mika is csatlakozott és átkeresztelték Sin Ř-re. Egy ideje Väisänen szintén Barcelonában él. Annak ellenére, hogy korábban ő is dolgozott egyedül csak az utóbbi időben jelentet meg önállóan lemezeket.

1994-1996 közt tagja volt a csoportnak Sami Salo, akit a Sähkö kiadó szervezett be, (egyébként ő saját lemezt is megjelentetett, Hertsi néven) ám ő a kötelező katonai szolgálatát után nem tért vissza a csoporthoz, és azóta fényképész karrierjét építi.

A duó titkos tagja és fegyvere egy bizonyos Jari Lehtinen, egy elektromérnök, aki a zenekar egyedi hangszereit készíti. Vainio és Väisänen bevallása szerint, ha ő nem lenne, nem lenne Pan(a)sonic sem, vagy legalább is nem így szólna. Az, ahogyan a hangzásuk változik, ha egyáltalán, akkor ez nagymértékben Lehtinen-en illetve az által épített berendezéseken múlik - állítják mindketten.

A siker és következményei

Vainio és Väisänen Panasonic néven 1994-ben adták ki az első kislemezüket, ami nem kis meglepetésre nemzetközi elismerést hozott számukra. Ennek köszönhetően a hazai klubok után különböző európai helyszínekre kaptak meghívást. Még ugyan ebben az évben figyelt fel rájuk Paul Smith, a Blast First! kiadó első embere a londoni Vox klubban, s azonnal szerződést is ajánlott egy lemezre. A csoportra ennek utána szinte berobbant a elektronika szcénájába és olyan előadók nyilatkoztak róluk elragadtatással, mint a Swans, az Einstuerzende Neubauten és a Coil. A zenekar minimális ritmusvilágával tulajdonképpen egy csapásra megosztotta a zenei életet olyanokra, akik beleszerettek abba amit csinálnak, és képesek voltak hangzásukat tovább „gondolni”, aztán sajátjukba beolvasztani, és olyanokra, akik nem.

A sikert látva a csoport és a Blast First! együttműködése töretlen, s lemezeik mindmáig a kiadónál jelennek meg. Habár nyílván akadt feszültség is, ugyanis a név - ahogy várható volt - szemet szúrt a japán elektronikai cégnek. Kezdetben még abban is reménykedtek, hogy a cég szponzorálni fogja őket. Ehelyett pedig már az első lemezük (Vakio, 1995. szeptember) borítóterve is a kiadó öncenzúrájának lett az áldozata. A csoport ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a világcég eredeti logóját akarja használni, beleértve a hivatalos kék alapszínt is. A kiadó azonban nem merte vállalni a kockázatot. A kék ugyan maradt, de a logó betűtípusát megváltozatták. Aztán telt az idő, jött néhány jelzés, hogy a cég még így sem nem nézi jó szemmel a névhasználatot. Beszállt a játékba a Toshiba is, a Panasonic cég legnagyobb japán vetélytársa, akik borsot szerettek volna törni a konkurencia orra alá, és meg akarta vásárolni a csoport jogait. Aztán megérkezett a Panasonic amerikai leányvállalatának jogászai által fogalmazott hivatalos felszólítás a névváltoztatásra.

Az elektronikai világcég több éves nyomása ellenére is, a csoport csak egy betűt volt hajlandó változtatni nevén. Így keresztelkedtek 1999-ben Panasonicról Pan Sonic-ra. A kitörölt „a” betű lett a zenekar harmadik nagylemezének a címe (A, 1999. február).

Végül mégis sikerült az áttörés Japánban, ha nem is az elektronikus cégnél, hanem a Nissan-nál, ugyanis idén a zenekar készítette az új Almera reklámjának zenéjét. Azonban nem csupán mint alkalmazott zene futott be a Pan(a)sonic, hiszen folyamatosan jelen vannak New York-tól, Buenos Aires-ig a legrangosabb művészeti seregszemléken és újzenei fesztiválokon is.

A Pan(a)sonic hang

„Csak a hang számít, nem törődünk semmiféle ideológiával.” - mondja Ilpo egy, a Future Musicnak adott interjúban. És csakugyan, úgy tűnik, hogy a csoport híján van minden tudatos, erőltetett koncepciónak. Bevallásuk szerint szerzeményeik általában minden előzetes elgondolás nélkül születnek, csak csavargatják a gombokat, aztán ha valami érdekes hang, hangzás sül ki belőle, akkor megpróbálják azt felhasználni. Előfordul persze az is, hogy beugrik valami ötlet, és azt próbálják megvalósítani, de általában mindig előbb van a hangzás, és utóbb alakul csak ki a darabok szerkezete, vagy a ritmus. Ösztönösen. Zsigerből. A hang mindenekfelett. A hang, mint alkotás. Ezt fejezi ki a zenekar névválasztása is, ami fentiek ellenére igen is tudatosnak tűnik, és felmutatja azt az egyedüli koncepciót, amelyre felépül mindaz, ami ma, 2000-ben, a Pan Sonic zenéjét jelenti. Panasonic ugyanis azt jelenti, hogy „hangok összessége”, összhang(zat), „minden hang”.

„A stúdióban eltöltött idő nagy része azzal telik, hogy hangokat csinálunk....Lehet, hogy csak két órát töltünk egy darab felvételével, de két hétbe is beletelik, míg megtaláljuk hozzá a hangokat. Sokkal jobban szeretünk a hangokkal játszani, mint magával a struktúrával. Néha a legjobb hangok valamilyen elkövetett hiba okán szólalnak meg. Ezek a hibák és hangok építik aztán fel a darabokat. Nem erőltetünk egy darabot semmilyen irányba, hanem hagyjuk, hogy az a maga természetes módján fejlődjön. A pillanatnyi kedvünk befolyásolja az egészet - mondták egy interjúban”

Mindezek ellenére a zenekar mégis törekszik arra, hogy valami újat csináljon, amit még soha előttük senki, legalább is valódi közönség előtt. Ezzel mintegy beemelik a köztudatba azokat a hangokat, amik eddig száműzve voltak a koncerttermekből. A Pan Sonic hangzást a házilag készített analóg szintetizátorok határozzák meg. Első lemezeiken csak ezeket az analóg hangszereket használták. Az egyiket írógépnek hívják, mert egy írógép táskájába építették bele. De van egy „halasdoboz” nevű is: egy nagy doboz, 12 oszcillátorral, egymáshoz lehet őket kapcsolni, és együtt is lehet modulálni őket. Mivel a hangszerek saját gyártmányúak, nem mindig viselkednek úgy, ahogy azt Mikáék szeretnék. Ezek a „hibák” sokat tesznek hozzá a Pan Sonic hangzáshoz. Nem véletlen, hogy a több interjúban is nagy elismeréssel szólt a Coil is a csoport zenéjéről, ők ugyanis egy egész lemezt adtak ki Worship the Glitch (Ima a technika hibához) címen. Az utóbbi időben használnak még dobgépeket, szemplereket, és számítógép alapú szekvenszert (MPC2000), valamint egy régi Roland 101-est. A stúdióban, a lemezek felvételekor is mindig élőben játszanak, és addig veszik fel újra és újra a darabokat, amíg csak nem lesz minden tökéletes.

Tehát a hang mindenekfelett. Ideológia nélkül. Mégis, mintha John Cage, Az experimentális zene (1957) című tanulmányában leírt definícióját váltanák valóra minden lemezükkel. Cage, itt a magnetofonról, mint hangszerről ír:

„Ezeknek az eszközöknek a segítségével egy totális hangtér jöhet létre, melynek a határait csak az emberi fül szabja meg. Ebben a térben egy bizonyos hangot öt jellemvonás határoz meg: a frekvencia, vagyis a hangmagasság, az amplitúdó, azaz a hangerő, a felhangszerkezet, vagyis a hangszín, az időtartam és a morfológia (miként kezdődik, folytatódik és hal el a hang). Ha bármelyik meghatározó elem módosul, az megváltoztatja a hangnak a hangtérben elfoglalt helyét. A teljes hangtér bármely pontjának hangja elmozdulhat, hogy bármely más pont hangjává váljék. Ezek a lehetőségek csak akkor jelentenek előnyt, ha az ember képes radikálisan megváltoztatni muzikális beidegződéseit.”

És valóban, első hallásra az avatatlan fülnek úgy tűnhet, hogy elromlott a CD játszó, vagy egy teszt CD hangjai, frekvenciák szólnak. De amikor felsejlenek a ritmusok a darabok szerkezet, akkor helyrebillen minden. És akkor már nem számít, hogy a hangok esetleg fülrepesztőek, vagy szokatlanok. Épp ez a nagyszerű bennünk, nem várnak ismert reakciókat a közönségtől, ezt a zenét valóban hallgatni kell, s ez olyan tapasztalatot, élményt ad, mit semmi más azelőtt. Igazi kaland, mely új dimenziókat teremt a hallgatónak, ha lehet ilyet mondani: forradalmi. Zenéjük betölti az akadémikus zenei kísérletek és a mainstream techno közti űrt. Nem keresnek könnyű elismerést, és nem nyújtanak könnyű szórakozást, de létjogosultságot teremtenek esetleg több évtizede meglévő, de közönséghez el nem jutott hangoknak, hangzásnak.

Azon előadók névsora, akik a csoporttal eddig együttműködést kerestek, bizonyítja, hogy az általuk képviselt hangzás új energiákat és perspektívákat jelent az ő művészi karrierjükben is. A listán megtalálhatók a populárisabb műfaj nyitott képviselői és a kísérletezőbb zenészeknek nevei is, tehát - valamilyen formában - minden bizonnyal, mind a mainstream, mind az underground szcénában kimutatható lesz a Pan Sonic hatása. Talán ezzel fogható meg leginkább munkálkodásuk eredménye. Tehát akkor egy korántsem teljes névsor: Björk, Alan Vega (Suicide), FM Einheit, Einstürzende Neubauten), Jimi Tenor, David Crawford, Hayley Newman, The Body Lovers, Jarboe, Muslimgauze.

A hang koncerten

Amit a fentiekben a zenéjükről, és annak hatásáról elmondtunk, természetesen az élő fellépések alkalmával tapasztalható meg a legtisztább formában. Egy ilyen fellépés igazi elektro-akusztikus csemege. Élőben egyébként is másként szólal meg Pan Sonic, mint a lemezeken. Saját szavaikkal: agresszívabban, „rock”-osabban. Valóban leírhatatlan az a jó értelembe vett hangözön, ami a hallgató egész testét éri. Olyan frekvenciák szólalnak meg, amelyeket már nem (csak) a fül hall, hanem a gyomor is. Igazi hangmasszázs, nem csak audió, hanem fizikai élmény is egyben.

A koncerteken a duó álalt keltett, már-már fizikailag kitapintható hangok, vizuális megfelelőit is láthatja a közönség. Két kivetítőn, egy-egy függőleges vastag vonal képviseli csendet, melyek a hangok hatására ide-oda torzulnak, szálkásodnak, vibrálnak, hogy aztán a fellépés végére, a termet kitöltő, zselészerűen kitapintható hangok hatására atomjaira hulljanak, és beterítsék az egész vásznat.